Mi jön a zárt osztály után?

A szociális munkások nem tudnak mit kezdeni a kezelésre szorulókkal, akik gyógyszerek nélkül egymást és mindnyájunkat veszélyeztetik. Ezentúl a kényszergyógykezeltek is hamarabb szabadulnak.

Mi a teendő, ha egy hajléktalanszálló húszágyas hálótermében éjjel háromkor bekattan az egyik lakó, és kiabálni kezd, majd betöri az ablakot? Ezt a feladványt kéne megfejteniük az észak-magyarországi szociális munkásoknak. A hajléktalanellátásban az utóbbi két évben egyre több pszichiátriai beteg bukkant fel. Az sem kirívó eset, ha a kisebb településről a polgármester behozza a „falu bolondját”, és kirakja a szálló előtt, mondván: kezdjenek vele valamit.

– Naponta körülbelül háromszázan fordulnak meg nálunk, és legalább húszan olyan komoly mentális problémával küzdenek, hogy képtelenek beilleszkedni a társaik közé. Előfordult, hogy a kollégánkat fizikailag bántalmazták, ezért rendőrt kellett hívnunk – mondja Kreffly Gábor, a Magyar Vöröskereszt hajléktalanokat gondozó miskolci központjának igazgatója. Azért is szánta el magát arra, hogy az Észak-magyarországi Regionális Szociálpolitikai Tanács legutóbbi ülésén felvesse a kérdést.

Mint kiderült, a régió más városaiban is ezzel a gonddal küzdenek. Akad olyan szociális munkás, aki csak úgy mer elindulni dolgozni, hogy zsebre teszi a gázsprayt. Az egri szállón megesett, hogy az egyik lakó elvesztette a kontrollt, és szíven szúrta társát – szerencsére sikerült megmenteni az áldozat életét. A szakemberek attól tartanak, előbb-utóbb valami nagy baj történik, aminek majd ők viselhetik a felelősségét.

– Nekem ezek a betegek a szívem csücskei – vallja be Baló Lajos, a gyöngyösi gondozóház vezetője, aki 18 évig főápolóként dolgozott egy pszichiátriai osztályon. Mégis azt gondolja, hogy speciális intézetekre volna szükség. Az kevés, hogy tanácsokkal látja el kollégáit, hogyan bánjanak a dühöngőkkel. Arra viszont nincs elég embere, hogy orvoshoz kísérjék a rászorulót. Az egri családsegítő ápoló-gondozó házában legalább annyit megtehetnek – tudom meg a vezetőtől, Varga Katalintól –, hogy reggel és este ellenőrzik, a lakóik bevették-e a gyógyszereiket. Így legalább attól nem kell tartani, hogy ön- és közveszélyes állapotba kerülnek.

– A pszichiátriai kórképekben szenvedőknek jellemzően nincs betegségtudatuk, ezért hiába látjuk valamelyik gondozottunkról, hogy veszélyes a közösségre, nem tuszkolhatjuk be őt egy mentőautóba. Tekintettel kell lennünk a személyiségi jogaira – magyarázza Kreffly Gábor. Súlyos lelki problémával, viselkedési zavarral küzdők és valódi elmekórtani esetek is előfordulnak a fedél nélkül élők közt. Egyre több a beilleszkedni képtelenek táborában a huszonéves fiatal, sokan hajdani állami gondozottak.

Az Országos Pszichiátriai és Neurológiai Intézetet, valamint a vidéki kórházak ágyait ugyanazzal a felkiáltással számolták fel, hogy ma már a komoly pszichózisban, például skizofréniában szenvedőket is hatásosan lehet gyógyszerrel kezelni. Nincs szükség tehát „zárt osztályra”. Ami akár humánusan is hangozhatna, ám az történt, hogy a pácienseket szélnek eresztették. A mamutintézmények helyett nem hoztak létre például nappali kórházakat, a nagyvárosokban is csak elvétve akad ilyen. A hajléktalanokat ellátók ugyan felkapják a telefont, ha nagy a baj, és bevitetik a „rohamozót” a kórházba. Ám ott sem tarthatják sokáig, hanem hamarosan visszahozzák. Előfordult, hogy a pszichiátriáról „rossz magaviselete” miatt bocsátották el az agresszív pácienst, így kötött ki a szállón.

Nincs múltjuk, hiányoznak a papírjaik, nem tudni, honnan jöttek, és mi a kórképük – sorolja Kreffly Gábor. Nemcsak gyógyszerük, de diagnózisuk sincs. Mintha nem is léteznének, pedig nagyon is valóságosan és ellátatlanul élnek köztünk...