Százharmincegy hamis Csontváry!

De hát hol vannak a színek? A Csontvá­ry-féle világító sárga, a lángoló piros, a borzongató kék, a fájdalmas rózsaszín? – ez az első benyomásom, amint belépek a furcsa kiállítás ajtaján. Persze ettől még lehetnének eredetiek a művek, hisz több mint nyolcvanévnyi kosz rakódott rájuk, de lássuk be: a színhasználattól függetlenül is akadnak árulkodó jelek. Itt van például a nagyszakállú Marokkói tanító, aki pár utcányival arrébb, az igazi Csontváry Múzeumban lógó valódi alkotáson csak könyékig látható. De itt? Hát nem kinőtt a lába? Az eredeti képek kiegészítése csak egy a hamisító(k) módszerei közül.

Nagy András muzeológus-esztétával, a kiállítás kurátorával járjuk körbe a termet. A Mária vizet hord, a Kútnál, a Vízhordó nő gyermekével című képek mintha Csontváry 1908-as, Mária kútja Názáretben című remekművének kinagyított részletei, előtanulmányai lennének. Csakhogy későbbi időpontra datálták őket, mint magát a remekművet… Aztán olyan festmények is akadnak, amelyeknek a híres mester meglévő alkotásaihoz semmi közük, a hamisító saját kreativitására támaszkodva próbálta Csontváry szellemiségét, groteszk, elnagyolt figuráit, kicsavarodott alakzatait megalkotni.

Ezenkívül igyekezett Csontváry életrajzához kapcsolódó alkotásokat is létrehozni. Tudta például, hogy a mester járt a sivatagban, megfestette hát Az utazó festő címmel az indulás pillanatait, aztán mellé még néhány sivatagi tájképet. De Nagy András szerint a későbbi életrajzi monográfiák alapján elképzelhető, hogy Csontváry ki sem mozdult a műterméből, kizárólag képeslapok alapján dolgozott…

Persze utólag könnyű okosnak lenni, a művek anyagvizsgálata minden kétséget kizáróan bizonyította, hogy egyikük sem eredeti. Ám az egykori tulajdonos, Gegesi Kiss Pál orvos-műgyűjtő, egyetemi tanárnak nem állt rendelkezésre ilyen berendezés. A harmincas évektől kezdve vásárolta fel a képeket, százharmincegy darabot sikerül összegyűjtenie. El lehet képzelni, mit érzett, mikor 1979-ben Németh Lajos művészettörténész, Csontváry munkásságának kutatója határozottan állította, hogy gyűjteménye csupán gyenge mázolmányok összessége. Gegesi ezt meg se hallotta, utolsó pillanatáig azért harcolt, hogy Csontváry-alkotásokként ismertesse el képeit.

Hogy ki állhatott a nagy átverés mögött, arra máig senki nem tud válaszolni. A néhány utcával arrébb található, valódi Csontvárykat bemutató múzeumot évente hetven-nyolcvanezren keresik fel. Mi is bekopogtattunk, hogy megkérdezzük: hatott-e az igazi forgalmára az ál-Csontváry-tárlat? Az egyik teremőr mosolyogva meséli, hogy a napokban érkezett a múzeumba néhány fiatal, végigröhögcsélték a valódi festményekből álló kiállítást, majd egyikük így szólt: „Most pedig elmegyünk, és megnézzük az eredetieket is…”