Otthon is játszani kell

Éppen most érkeztek meg kétnapos kárpátaljai családlátogatásukról. Egy hét után hazahozták a nagyszülőktől hároméves, örökmozgó Bertalan fiúkat. Jött velük Nelli édesanyja is, aki a gyerekekre felügyel, mert a Sasfiók bemutatójára készülve a házaspár kevés időt tud együtt tölteni a kicsikkel. Bertalan ezúttal is mindent megtesz azért, hogy egyetlen percre se hagyja elfoglaltság nélkül édesapját. Játékdaruval játszanak a szőnyegen, bújócskáznak, lovacskáznak, amit a hétesztendős Helga sem hagy ki. A gyerekek kacagnak, az apa pedig békésen viseli sorsát: fáradt, de nem adja meg magát. Mindent a gyerekekért! Nelli néha csendre inti őket, majd látván, hogy szavának nincs foganatja, orosz nyelven dorgálja a gyerekeket. Édesanyja orosz, édesapja magyar.
– A gyerekek is beszélik mindkét nyelvet?
– Még nem, de esténként gyakran énekelek és mesélek nekik oroszul, azt megértik.
Megemlítem, hogy könnyesre nevettem magam, amikor először láttam őket játszani Csokonai Karnyóné című darabjában. A darabbal bejárták egész Magyarországot, sőt Kárpátalját is, óriási sikerrel. Azóta számos színdarabban fellépett a harmincas éveinek vége felé járó házaspár. Vidnyászky Attila rendező, a Csokonai Színház igazgatója a keserédes, s mégis feledhetetlen beregszászi évek óta elmaradhatatlan a művészpáros mellől. A tanulóévek zseniális színjátékokkal teltek. Így lett közönségsiker például Csehov Leánykérés című műve.
– Ebben az előadásban magunkat látjuk viszont, korlátoltságainkkal, fogyatékosságainkkal, melyeket gyakorta restellünk elismerni – jegyzi meg Zsolt azzal az ízes és természetes hanghordozással, ami senki máséval össze nem téveszthető. Közben a kisfiú újra figyelmet kér, beindítja szirénás autóját. Apa mellé telepszik, a kislány csöndesen rajzolgat. Nellivel mézes rózsateát iszogatunk, s megkockáztatom a kínos kérdést: nem zavarja őket, hogy sokan úgy vélik a cívisváros színházlátogatói közül, hogy az igazgatóváltás óta kitúrták a helyi színészeket?
– Nem lepődünk meg a kérdésen, csak sajnáljuk, hogy még mindig felvetődik. Nem is tudjuk, mi kellene ahhoz, hogy elfogadjanak bennünket… – sóhajt Nelli. – Próbáljuk tovább szolgálni a közönséget azzal az alázattal, tudással és szeretettel, amit Beregszászon tanultunk, s amit Vidnyászky Attila megteremtett a Csokonai Színházban – mondja, majd férje veszi át a szót:
– Úgy gondolom, mindegy, hol vagyunk, hol játszunk. Ha jót akarunk, ha nem gyárnak tekintjük a színházat, azzal a közönség is nyer, nemcsak a színész.
– Sosem hozzátok haza a színházi nyűgöket?
– Itthon is sok mindent megbeszélünk Zsoltival, és ütköztetjük is a véleményünket, de ez így van rendjén. A színházban néha furcsa érzésem támad. Nézem, ahogy játszik, és csak csodálkozom: ő lenne az én férjem?
– Érdekes, én nem tudok Nellire úgy nézni, mint egy színésznőre. Nekem ő a nő. Persze ha fantasztikusnak látom az alakítását, akkor természetesen felkapom a fejem, csodálom őt.
– Mindketten Jászai-díjasok vagytok, de nem íratjátok ki a nevetek után.
– Nem ez a lényeg, mert a közönség nem arra fog emlékezni, hogy milyen díjunk volt, hanem például a Tótékra, a Karnyónéra, a Sasfiókra, a Pityu bácsi fiára, a Dekameronra vagy a Bolha a fülben című előadásokra – feleli Zsolt.
– Apropó Tóték! Azt hallottam, hogy Törőcsik Marihoz barátság fűz benneteket, s Nelli dicséretet kapott tőle.
– Azt mondta, hogy épp úgy játszottam el a szerepemet, ahogy ő is tette volna. Kaphat ennél nagyobb elismerést egy vidéki színésznő? – kérdi boldogan.
Búcsúzáskor a kertkapuig kísér az egész család. Nagy az összhang, bár Bertalan lassan megneszeli, hogy szülei is hamarosan útra kelnek, s nélkülük kell nyugovóra térnie. Este hétkor ismét a nagyérdemű előtt kell állniuk a színpadon…