Mesélj, virágszálam!

Mondják, hogy a titkos virágnyelvet Európa nyugati felén egy angol arisztokrata nő hozta divatba, akinek abban a szerencsében lehetett része, hogy bebocsátást nyert egy hárembe. A brit látogató apróra kifigyelte, melyik virággal mit üzennek a háremhölgyek, majd élményeit írásba foglalta – s ezzel egy csapásra szokásba hozta a virágcsokrok ajándékozását. Mindez a XVIII. században történt, s a következő században már napvilágot látott egy alapmű, mely több mint 800 növény jelentését szedte „szótárba”.
Mondják azonban azt is, hogy a virágnyelvű üzengetés jóval korábban kezdődött. Nem kellett ahhoz sem háremhölgynek, sem botanikusnak lenni, hogy egy furfangos szerelmes rájöjjön a jelbeszédre, mellyel kijátszhatja a gyanakvó szülőket. Például egy vörös rózsa lángoló szenvedélyt mutat. Ám vigyázat! Ha a csokrot fejjel lefelé lógatva adta át a fiatalember, azzal épp az ellenkezőjét üzente a kisasszonynak.
A népi kultúrákban a virágokhoz mindjárt üzenet is kapcsolódott – egy hímzett zsebkendő felért egy levéllel. Ha egy leány levendulát nyújtott a legénynek, nem azért tette, hogy a molyirtás fontosságára figyelmeztesse, hanem azért, mert így bizonygatta a hűségét. Ha cserébe pipacsot kapott a lány, foghatta a fejét, ugyanis azzal azt adta tudtára a fiú, hogy nagyszájúnak tartja. Nem lepődhetett meg a férfiember, ha csattanós válaszként egy haragot jelképező petúniát kapott. Amikor meg egy rózsa tövises szára érkezett, az maga volt az elutasítás – ellenben a rózsalevelek kedvező választ hoztak.
Anyák napjára sokan éppen gyöngyvirágot választanak, aminek apró fehér gömbjei Mária könnyeit jelképezik. A tisztaságot mutatja a liliom is, de a fehér szalaggal átkötött fehér rózsával már nem árt vigyázni, az ugyanis felhívás randevúra.
Hajdan a virágok száma sem volt véletlen: arra utalt, hogy hánykor esedékes a találka. A párban adott virágszál nem keltette fel a zord atyák vagy féltékeny férjek figyelmét, pedig azzal hajnali kettőkor esedékes pásztorórát üzenhetett az epekedő szerető.
Ám mindez már a múlté! A teremtés mai koronái többnyire teljesen tanácstalanul nyitnak be az üzletbe, tudom meg Pető Mónikától. Az egri Florentin Virágszalon tulajdonosa – ha csak teheti – igyekszik lebeszélni vevőit arról, hogy szokványos csokrot válasszanak, például öt szál gerberát. A kertész és virágkötő arra is gondol, hogy az egyetlen fajtából készült csokor egyszerre hervad el. A többféléből kötött viszont, amibe például őszirózsát és aranyvesszőt is tesznek a gerbera mellé, jóval tovább díszlik, s könnyed, természetes hatást kelt. A celofánba burkolt – hajdani vállalati nőnapokat idéző – szegfűk ideje szerencsére lejárt. Manapság inkább gyönggyel, szalaggal díszítenek, így akár egyetlen szál rózsa is mutatós lehet. Mónika azonban nem száműzte a szegfűt sem: a narancsos, netán halványsárga árnyalatút szívesen ajánlja, igaz, főleg az idősebb hölgyeknek.
Pető Mónikát megelégedéssel tölti el, hogy a lakásunkban is becsben tartjuk a szépet: egyre többen választanak illatos gyertyával, szalaggal és némi száraz- vagy selyemvirággal komponált asztaldíszt. A mai arák közt a zuhatag formájú esküvői csokor a módi: ez nem szabályos gömb alakú, hanem kicsit leomlik, mint egy vízesés. Mindezt persze úgy komponálják meg, hogy harmonizáljon a menyasszony sminkjével, ruhájával, főképp pedig az egyéniségével. Egy jó szemű virágkötő persze még a vőlegény nyakkendőjének színéhez is alkalmazkodik. A szűzies fehér mirtuszhoz vagy rózsaszínű bimbókhoz nem ragaszkodnak a leendő menyecskék, ellenben bátran vállalják a vörös különféle árnyalatait. S e merészségből már senki nem olvas ki rejtjeles üzeneteket – hangulatokat és érzéseket azonban annál inkább.
Törődjünk bele: praktikus korunkban már nem írják át virágnyelvre érzéseiket az urak. Akik biztosra mennek, nem növényt, hanem csábos fehérneműt ajándékoznak.
A sokat próbált feleségek azonban esküsznek rá, hogy a jelbeszéd nem merült feledésbe. Ha a férjük minden ok nélkül malomkeréknyi csokrétával állít be – az a bűntudat legbiztosabb jele.

Hol kertész, hol hóhér…
El tudjuk képzelni, hogy egy tulipánhagyma áráért (azaz tízezer holland forintért) egy csatorna menti házat vagy tíz tonna sajtot lehetett venni az 1600-as években, a világ első spekulációs tőzsdei összeomlása idején? A vírusfertőzés következtében létrejött „cirmos” fajták iránti kereslet fokozódása következtében az árak meredeken szöktek felfelé. Egy példa: a Semper Augustus nevű tulipán 1200 holland forintot ért 1624-ben, 3000-et 1625-ben, 5000-et 1633-ban és 10000-et 1637-ben.
A tulipán őshazájának ugyan Hollandiát tekintik, de Belső-Ázsiában régebb óta ismert, hagymáját hajdanában fogyasztották is. II. Szulejmán török uralkodó (a XVI. század elején) rendelettel szabályozta a tulipánhagymák árait, és ennek megszegőit szigorúan megbüntette. A virág kiemelt szerepét szemlélteti, hogy a szultán főkertésze egyben főhóhéra is volt… A masírozó hadseregnek parancsba adta: tilos a virágmezőkön átvonulniuk. Az ausztriai követ nem tudott ellenállni a virág szépségének, és hazatérvén magával vitt néhány hagymát – innen számítják hivatalosan a tulipán európai elterjedését.
A tulipán ősi magyar jelkép, láthatjuk többek között Árpád-házi királyaink pénzein, címereiben, a koronázópaláston, Mátyás király trónkárpitján, Beatrix címeres tányérján, sőt a kelyhére is tulipános szegélyt festettek. A virág az évszázadok alatt számos mitológiai jelentést kapott: Perzsiában a tökéletes szerelem, a franciáknál a szerelem megvallásának a jele, Közép-Ázsiában a tavasz és a kiviruló természet szimbóluma. A sárga tulipán a reménytelen szerelem, míg a fekete a tisztesség és szűziesség jelképe. A magyar népművészetben gyakori a tulipán szívvel való ábrázolása is, ami szerelmi üzenetet fejez ki.