Steakre vágyva/várva

De hagyjuk, válasszátok meg Apát közlekedési miniszternek – most úgy is szezonja van a kormányváltásnak –, és meglátjátok: megérdemelten szomorú idők jönnek a vegásokra, meg a málnaszőrivókra…

Addig is azonban örüljünk a májusnak, no meg annak, hogy éppen két éve olvashatjuk Apa állandósult főzhetnékjének írásos lenyomatait. Hogyan is kezdődött? „Nálunk, odahaza, az úgy van, hogyha borért akarok menni, akkor azt mondom: felmegyek a pincébe… Ugyanis, nálunk, odahaza, a pince a telek felső részén van, ahová aztán hetente, vagy akár hetente többször is ellátogatok. (Fellátogatok.) A pince mellett van a sütögető alkalmatosság, és így már érthetik: miért is oly fontos hónap a férfiember számára a május. Mert ilyenkor a férfiember már erősen vágyódik a hétvégi sütögetésre és/vagy bográcsolásra, elege van a téli hónapokban a konyhát uraló fehérnépből, és szeretné sorsát, és a fakanalat végre ismét a kezébe venni…”

És hát különösebb változás nélkül így történt mindez az idén is. A különbség csak annyi, hogy az idei kerti szezont egy kísérlettel kezdjük. Ha nem is a fentebb megénekelt T-bondot, de szeretnék végre egy A/4-es méretű, de legalább 4-5 centi vastagságú marhahúst egyben megenni. Ehhez azonban sajnálatos módon előbb meg kellene sütni, és éppen itt van a bökkenő. Mert ahogy már korábban is írtam, a hazai szabályozás (bár meglehet, a savanyújóska EU keze van a dologban) mindössze négy nap érlelést engedélyez, ami önmagában is ellehetetleníti a hús érését, nem beszélve arról, hogy a nálunk kapható marhahús csak igen nagy jóindulattal minősíthető akár negyedosztályúnak is. Miután se lovam, se nyergem, ezért aztán megmondom, hogy mi lesz. Hát az lesz, hogy vasárnap veszek egy fentebb leírt körméretű húsdarabot, azt bepácolom – ugyebár olaj, mustár; némi fokhagymát, rozmaringot, gyömbért, kakukkfűvet, lestyánt (ha tudnám, mi az) teszek, majd elrejtem a hűtőben, hogy aztán jövő szombaton (a 7. napon!) elővegyem, s rádobjam a sütögető alkalmatosságra. És ha nem lesz jó, akkor egyrészt befejezettnek nyilvánítom a hazai marhahús sütögetését, másrészt bánatomban azonmód leittasodom, harmadrészt, ha mégis csak ehető lesz az anyag, akkor ugyancsak…

Hogy mi történt – legközelebb elolvashatják. De addig viszont szeretném megnyugtatni azon borbarátokat, akik ámulva és ájult tisztelettel hallgatják az egyre gyarapodó borszakértők (borbuzik) dumáját, s magukban keresik a hibát, ha az istennek sem érzik azokat az ízeket és aromákat, amiket vedeléskor állítólag éreznünk illene. Merthogy kiderült: a borértők alaptalanul hordanak össze egy rakás hülyeséget. Egy nagyszabású kísérletsorozat keretében 400 ember 60 szagra adott reakcióját vizsgálták, majd megállapították, hogy egyazon génen belüli apró eltérések állnak a hátterében annak, hogy például a férfi testszagot egyesek helyesen vizeletszagként azonosítják, míg mások vaníliaillatnak érzik… A Telegraph borszakértője így kommentálta az esetet: „ezek szerint már tudományosan is bizonyított, hogy a borbarátok a levegőbe beszélnek! De hát nem ezt tesszük mindannyian egy-két pohár legurítása után…?”

A telegraphos okos fiúnak tűnik, csak azt hiszem, rossz lehet a fordítás. A nyilvánvalóan helyes adat: egy-két liter legurításáról szólhat, mi másról…