Mit rejt a varázsláda?

Csárdáskirálynő
Úgy pózolok a fényképen, mint egy profi táncoslány. Csepelen, a Béke téri óvodában készült 1955-ben. Hároméves koromtól színésznő akartam lenni, órákig produkáltam magam a tükör előtt. Nem volt könnyű velem az élet, reggelente nem akartam ottmaradni az óvodában, délután viszont már nem akartam hazamenni. Napközben hamar feloldódtam, főleg, ha én lehettem a középpontban. Még csárdásozni is megtanultunk, amit aztán bemutattunk a szüleinknek. Nekem egy bizonyos Pisti volt a párom, a vezetéknevére már nem emlékszem. S évtizedek múltán újra felbukkant az életemben! Amikor édesanyám egyszer taxit hívott, a sofőr az Ungár név hallatán tapogatózni kezdett, hogy Ungár Anikó véletlenül nem az ő lánya-e. De igen! És már mesélte is a régi történeteket. Megemlítette, hogy én voltam a táncpartnere, édesanyámnak pedig egyből beugrott a közös fényképünk. Természetesen Pisti is őrzi a fotót.

Szitu
Meglepetésgyerek voltam. Szüleim a háború után egyedül maradtak, édesapám elvesztette a családját, jóformán csak osztrák származású édesanyám maradt meg neki. Kilátástalannak tartották a jövőt, nem akartak gyereket. Anyukám azonban harmadszorra úgy döntött, nem szakítja meg a terhességét. Amikor ezt apámmal is tudatta, ő csak annyit mondott: „Lilike, kész szituáció elé állítottál!” Hát így lett a becenevem Szitu. Szerencsére édesanyám itt van velünk, 97 esztendősen is energikus asszony. Fantasztikus család voltunk, liberális szellemben neveltek, mindent megteremtettek ahhoz, hogy kibontakoztassák a tehetségemet. Kamasz lányként, esernyővel a kezemben, a padon ülve rettentő komolyan vettem, hogy fényképeznek. Talán még azt is gondoltam, na, így néz ki egy ünnepelt sztár – pedig csak egy kutyakiállításra vitt el az unokabátyám.

Apja lánya
Édesapám a magyar teniszválogatott edzője és egyben szövetségi kapitánya volt, hobbiból bűvészkedett, mindazonáltal gyakran szerepelt közönség előtt, sőt megválasztották a magyar bűvészklub elnökévé is. Optimizmust, bátorságot, kitartást tanultam tőle. És persze az összes bűvésztrükköt, mivel kamaszkorom hajnalán úgy gondolta, beavat a varázslás titkaiba. Magával cipelt a fellépéseire, tévéfelvételekre, én lettem az asszisztense. Volt egy párhuzamos produkciónk: a színpadon mintegy tükörképként édesapám és én is ugyanazokat a trükköket csináltuk egymás mellett. Nagyon tetszett a közönségnek. Ennek dacára nem terveztem, hogy bűvész leszek. Aztán 1965-ben meghirdették a Ki mit tud?-ot, ahová benevezett az édesapám, én pedig elhoztam az egyéb kategória első díját. Ettől kezdve már nem volt megállás… 

Japán csel
Sokfelé jártam a világban, napestig mesélhetném az élményeimet, sztorijaimat. Hat hónapos szerződéssel eljutottam Japánba is, ahová második férjem, Baronits Zsolt, a legendás Syrius együttes vezetője és szaxofonosa is elkísért, aki egyebek mellett akkortájt az én menedzselésemmel is foglalkozott. (Gábor fiam édesapja sajnos már nincs köztünk.) Szerettük volna magunkkal vinni kiskutyánkat is, mivel koromfekete uszkárunk annyira hozzánk nőtt, hogy nem bírtuk volna ki nélküle. Csakhogy a japánoknál nagy a szigorúság, a külföldről bevitt állatokat karanténba zárják, amíg a gazdájuk kint tartózkodik. Ezt semmiképp nem akartuk. Törtük a fejünket a megoldáson, mígnem az impresszárió azt javasolta, találjunk ki egy olyan műsorszámot, amelyben kutyusunk, Tomika is szerepel. Amennyiben estéről estére a négylábú „artista” nélkül nem jöhet létre az illúzió, akkor el lehet intézni a rövidebb karantént. Mondanom sem kell, mindez nem kevés pénzünkbe került. A férjem is szerepelt a produkcióban, udvariasan besegített a varázsládába, leláncolt és átdöfködte rajtam a lamellákat. Szép halál, nem? Azért a végén sértetlenül előkerültem, kezemben az uszkárral.


Mesélő képek
Kérjük olvasóinkat, küldjék el kedvenc családi fotójukat és a hozzájuk kötődő történetüket szerkesztőségünk címére vagy töltsék fel www.szabadfold.hu  honlapunkra, a Szabad Föld Fotóalbumába.

Lejegyezte: