Társ vagy szőrme?

„Gyönyörű a ház, rokonszenvesek a benne lakók. Húsz éven át építették, hogy végre a panellakásból kiköltözhessenek ide. A kilátás fantasztikus, évszázadosak a fák, van madárcsicsergés, friss levegő; kívül-belül minden gondos munkára vall, csodálatra méltóak a bútorok, a falon különleges képek, díszek. Egyszer csak megakad a szem egy fehér bundán. Mintha jegesmedve lenne, akkora. Kérdezem, milyen állaté? A válasz: kuvaszé. Méghozzá a sajátjuké.

Szenvtelen hangon mesél a gazdasszony: három évet élt a kuvasz, akkor elaltatták egy vadásszal. Injekciót adott neki, aztán megnyúzta. Miért? Nem volt azzal semmi baj, de amikor tüzelt, napokon át vérzett. Kisunokáik ilyenkor egyre kérdezgették, mi az. Nem tudtak már mit kitalálni az ártatlanoknak, az igazság meg csak megzavarta volna őket, beleuntak, úgy döntöttek, jöjjön inkább a vadász. Különben is, összekent mindent az a kutya…

Állok, szólni sem tudok. Kifordulok a szobából, s indulok. El innen, ahol az álszemérem szívtelenséggel keveredik, s egy hű barátnál többet ér bundája, a falon.”

Eddig a gyomorforgató írás, amiben talán nem is annyira a történet a rettenetes – egy felháborító, elviselhetetlen, előre megfontolt gyilkosság leírása ez –, hanem ez a szenvtelen hang, a problémára kitalált rettenetes megoldás, ami azért nem nélkülözi a kapzsiságot sem: ha már nem szolgált ki a kutya, ne vesszen kárba legalább a bundája…

Nyugtatom magam, ma már ilyesmi nem lehet, hiszen az állatvédelmi törtvény… De ha nincs is ilyen – szeretném remélni –, az a szenvtelen hang is elmúlt már? Az a fajta „állattartás”, amely a kutyát jó esetben haszonállatnak, rossz esetben egy megtűrt tárgynak tekinti?

Fotós kollégám igyekszik lehűteni reményeimet. Sokszor előfordul, mondja, hogy betérve egy portára, talál ott egy kutyát megkötve, vagy szabadon, békésen, vagy acsarkodva, s ha kérdi, hogy hívják, a válasz egy értetlenkedő szemöldökráncolás. Hogy mi a neve? De tényleg, mi is a neve – tűnődik egy sort a gazda vagy a gazdasszony, hogy aztán rájöjjenek, nincs is neve. Illetve az a neve, hogy kutya…

„Ha megszelídítesz, felelősséggel tartozol irántam” – írom most már második hete a Kutyaposta fölé mottónkat, s lám, ez a történet is menynyire ide tartozik. Aki még nevet sem ad az „ebnek”, vajon milyen felelősséget vállal érte? És ugyan kiért is vállalna? Hisz neve sincs…

Egy fájdalmas-szép könyv készült kutyás sírfeliratokról. Íme, az egyik: „A világban, hol éltünk, gyermek apját felejti. Ki emlékszik ránk? Senki. Kő sincs sírunk felett…”

Ugye, nem így lesz?