Koncert

Ülök az emeleti dolgozószobámban és körmölöm (értsd: számítógépen pötyögöm) a cikkeket. Már éppen kornyadozóban a lelkesedésem, és keresem az ürügyet az átmeneti munkabeszüntetéshez, amikor a földszinti hallban fölhangzik a zongora. A feleségem zongorázik, mire én abbahagyom a cikkírást, hiszen micsoda dolog ilyenkor nem figyelni. Az alkalmi koncert alatt feltöltődöm, és úgy érzem: tennem kell valamit! Folytatom hát a cikkírást.
Ahogy körmölök tovább, a velem szomszédos szobában megszólal a hegedű. Eszter lányunk húzza, a kisiskolás, már egészen szépen és ihletetten. Nem tehetem meg, hogy meg ne álljak az írásban, és – apai büszkeséggel eltelve – ne hallgassam a művésznőt.
Aztán egy kis szünet következik (amit cikkírással ütök el), és újfent hegedűhang töri meg a csendet. A hallból kúszik fölfelé a kezdő hangszeres zsengéje: kevés dallam, sok nyekergés. A kisfiunk, Ádám küzd a száraz fával. De az apai képzelet nem ismer határokat: én már most kihallom belőle az első hegedűst… Ezzel a koncertnek vége, és maradunk ketten: a befejezetlen cikk meg én. De ki hallott már olyat, hogy valaki egy komolyzenei hangverseny után munkába áll?!