Apanyelv

Előadást tartott többek között arról, mit tegyünk, hogy jól beszéljünk egy idegen nyelvet. A tankönyvíró szerint két dolog fontos: a korszerű, élethelyzeteket bemutató, színesen illusztrált tankönyv, meg egy olyan tanár, aki élvezetessé teszi az órákat. Csak a kettő együtt ér valamit, az autodidakta nyelvtanulás, pláne a számítógépek által kínált lehetőségek, nem elegendőek. Emellett naponta olvasni kellene idegen nyelven, főleg irodalmat, szinkronizálatlanul kellene a filmeket nézni, és keresni minden lehetőséget, hogy a „másik” nyelvén szólaljunk meg. Az élőbeszéd gátja, hogy sokan csak a diplomához kötött nyelvvizsga, a karrierjük miatt tanulnak nyelveket.
A lányomról eddig soha nem írtam le – elvégre családi magánügy –, hogy valójában kétnyelvű. Hozzá születése óta a magyar apja tudatosan kizárólag angolul szólt. (Őt annak idején szintén az apja tanította németre, angolra – igen kemény eszközökkel, alkalmasint pofonokkal is.) Így lett lányomnak egy otthoni „apanyelve” – pontosabban „daddy”-nyelve –, amiből idővel néha én is, aki németet tanultam, megértettem valamit. Azt a mondatot leghamarabb, hogy „a maminak igaza van”. Előfordult, hogy a buszon kerek szemmel néztek ránk, mert elég fura az a család, ahol a házaspár egymással magyarul, ám papa és lánya csak angolul beszél. Néha feszengtem ilyen helyzetekben, és most már azt is elárulom: egyfajta kirekesztettséget éreztem. Ez később teljesen megszűnt. Beláttam: az apanyelv a gyerekem érdeke.
Lányom az iskolában is tanult angolt és németet (utóbbit nem igazán szereti), és máig nem váltott az apjával egyetlen magyar szót sem. Még veszekedéskor sem, ami – kemény természetűek lévén – előfordul közöttük. Hogy mit mondana erre egy családterapeuta? Fogalmam sincs. Sose kérdeztük. De az eredmény önmagáért „beszél”. Folyékonyan, angolul.