Kalandparki borzongások

Mit fogunk csinálni ebben a vacak időben? – bosszankodom, miközben a patcai Katica-tanya felé autózunk kisfiammal. A Zselici-dombság még szürkeségében is szép, a hideg szél és a szitáló eső azonban nyugtalanít. Traktorozást, szénapajtai hancúrozást, állatsimogatást terveztünk…

Aggodalmam azon nyomban elszáll, mihelyt a fogadóépületbe lépünk. Odabenn hatalmas cserépkályha ontja a meleget, a kemencében friss kenyér sül. Balra, a kézműves műhelyben dióbaba-készítés folyik, a Puhi Dühi óriás szivacskockái közt öt-hat év körüli zsiványok csatáznak. Szemben velük a komolyabb vendégek fakockákból alkotnak, ha jól látom, várost. Kisfiam ösztönösen vonszol a bejárattal szemközti nyílás felé. Olvasó- és pihenősarok mellett haladunk el, majd tizenöt méternyi pinceszerű alagút következik. Végül tágas étteremben találjuk magunkat. Célba értünk.

A helyiség jobb sarkában színes építmény magasodik: emeletes, hálókkal körbevett, puha csúszdákkal, függőhíddal, csőalagúttal, golyómedencével felszerelt hatalmas játszóház. Innen kezdve nyugodtan beszélgethetünk Handó Eszterrel, aki férjével együtt álmodta meg, hozta létre és működteti a zselici kalandparkot.

– Közgazdászok vagyunk, angliai ösztöndíjas korunkban találkoztunk az ötlettel – mesél a kezdetekről. – A férjem ükapja is patcai volt, a kárpótláskor igyekeztünk a családi birtokot a szomszédos területekkel bővíteni. Senki nem értette, miért gyűjtjük össze ezeket a mezőgazdasági szempontból értéktelen földeket.

Bár az ötlet megszületett, a hathektárnyi farmterület és a negyvenhektárnyi legelő is adva volt, a beruházás néhány évig még váratott magára. Történt az alatt kettejükkel sok minden: házasságkötés, Budapestre költözés, munkába állás, agyi ciszta és egy tizenöt hónapos világ körüli utazás Észak-, Közép és Dél-Amerikán át Ausztráliáig, majd Távol- és Közel-Keleten át hazáig, összesen negyven országot bebarangolva.

– Az utazás alatt is gyűjtöttük az ötleteket, járt az agyunk. Mire hazajöttünk, pontosan tudtuk, mit akarunk: gyerekbarát farmot, ami tanít, nevel, ahol zajlik az élet, de közben érkeznek a látogatók.

Végül 2002-ben megnyílt a turistaház, a farm első állata pedig 2003-ban érkezett meg. Ma negyvenféle (összesen kétszázötven) jószág él a tanyán, amelyet évente átlagosan harmincezer látogató keres fel. A vendégeket hagyományőrző, oktató- és élményprogramok tömkelege várja. Közben Eszter ugyanannál a multinál dolgozik, ahol tizenöt éve elhelyezkedett, csakhogy ma már a közép-európai régió HR-igazgatójaként. A beruházáshoz ugyanis a bátorságon kívül önerő, némi pályázati támogatás és rengeteg hitel kellett.

– Jelenleg arra keresek, hogy a hiteleket fizessük. Nem ebből élünk, és egyébként sem tudnám elképzelni, hogy csak ezzel foglalkozzak. A farm, ekkora állatlétszám mellett, önmagában nem is lenne életképes. A kalandparkkal egybekötve viszont tíz családnak adunk megélhetést, és ha a beruházásokat nem számítjuk, szükség esetén még nekünk is tisztességes jövedelmet biztosítana.

János egy amerikai tanácsadó cég alvállalkozója, Patcán pedig polgármester. Ő az, aki mer nagyot gondolni, és amit a fejébe vesz, azt meg is valósítja. Hétköznapjaik Budapesten – vagy munkájuktól függően szerte a világban – zajlanak, hétvégéiket a farmon töltik. Időközben született kislányuk, Juliska megszokta az ingázást, utazgatást.

– Sokáig nem tudtam eldönteni, melyik életforma áll hozzám közelebb: a kiskosztümös, angolul tárgyaló üzletasszonyé vagy a farmeres-pólós, vidéki lányé. Aztán rájöttem, nem kell választanom, mindkettő belefér. Életelemem ez a kettősség: pomázi otthonunkban autódübörgés kelt, itt viszont Lali csacsi.

„Figyelem, Csinos nevű tehenünknek kisbocija született!” – harsogja a hangosbemondó. A varázserővel bíró hírre az óriási játszóházból előbukkan a göndör fürtös szőke fej. A többiekkel együtt az udvar felé vesszük az irányt. Megcsodáljuk az új jövevényt, körbejárjuk a tizenharmadik századi tervek alapján készült lovagvárat. Végül jót nevetünk a szekér tetejéről nézelődő kecskén és a sárban dagonyázó mangalicán.