Tutyi a javából

Rippl-Rónairól vagy a szennai skanzenről alighanem mindenki hallott már. De az ecsenyi tutyiról? Kötve hiszem, hogy túlságosan sokan ismernék. A Dunántúl egyik-másik sváb falujában talán még igen, de az Alföldön, mondjuk Karcagon, Mezőcsáton vagy Szamosszegen biztos, hogy ismeretlen.

De nincs mit csodálkozni ezen. Hiszen lassan már Ecsenyben is csak pár öreg háznál találkozni vele. Az meg, hogy valakin lássuk is, szinte reménytelen vágyakozás. Pedig valamikor nem volt olyan ecsenyi, akinek ne lett volna belőle öt-hat pár. Mindenkié fekete, de a női meg a gyermektutyik feje szépen kidíszítve. Még azok is, amelyekben csupán a mezőt járták.

Az ország más tájain az estéző asszonyok fontak, varrtak, tengerit fosztottak, az ecsenyi sváb asszonyok tutyit kötöttek. Borzasztó bonyolult munka. Hogy mást ne mondjunk, egyszerre öt tűvel kell munkálkodni! Van nő, akinek az egy is sok lenne, de nem Ecsenyben! Itt minden nőnek ismernie kellett a tutyizás fortélyait. Igaz, itt is voltak azért olyanok, akik a tutyi fejével már nem boldogultak. Ők mindig csak az oldalát kötötték, és ha valaki megkérdezte tőlük a fonóban, amit itt spilének mondanak, hogy mikor kezded már a fejét, mindig azt felelték szégyenlősen: majd holnap. De azért az ő családjuk se maradt tutyi nélkül. Befejezte helyettük a szomszéd, a testvér, a barátnő.

Özvegy Stikcl Henrikné, vagy ahogy mindenki ismeri, Anna néni sose szorult segítségre. Még ma sem, pedig túl van már a nyolcvanon. Igaz, a hatalmas portát a veje tartja rendben, de a tutyihoz persze nem nyúl, mert az tipikus asszonyi munka. Ani néni – aki egyébként majd’ hatvan éve járatja a Szabad Földet – ma is gyakran előveszi a tűket, és el-eltűnődik, mikor is változott meg ennyire ez a világ, hogy már a tutyi se kell, pedig az a világ legkényelmesebb viselete. Nem szorítja, nem töri a lábat, és könnyű, mint a pille, még a tarlón is vígan lehet benne járni.

A tutyi ugyanis lábbeli. Olyan, mint egy vastag zokni, de mondhatjuk mamusznak is, csak azoknál sokkal praktikusabb. A talpa vastag, általában beszurkozott zsákvászon, a felső része pedig gyapjú, ami tökéletesen igazodott a láb alakjához. Diólevéllel festették sötétre. Ma már a faluban mindössze ketten-hárman készítik az eredeti tutyit, a legismertebb köztük Fábri Lajosné. A szomszédjához, Ani nénihez képest még fiatal asszony, nem is tanulta meg időben a tutyikötést. Egyáltalán, a kötéssel is hadilábon állt, mígnem aztán vagy tizenöt éve mégiscsak rávette magát és megtanulta. Ma már saját egyesületük is van, a híres Ecsenyi Tutyisok Hagyományőrző Egyesülete, melynek tagjaival járják az országot, és mindenütt bemutatják a falujuk régi szép életét.

Ani néni már nem bírna velük menni, de ő már nem is igen vágyik messzi tájakra. Bejárta ő az egész világot. Például Oroszországot. Majd’ három évet húzott le egy szénbányában hadifogolyként. De volt Amerikában, Kanadában is, igaz, ott nem bányászként, hanem vendégként a rokonoknál. Most várja őket haza, nekik köti már jó ideje az apró tutyikat. Ajándékba. Még ha tudja is, hogy nem fogják azt már felvenni soha a kanadaiak. De hazai, ecsenyi.