Geszti Pétert megváltoztatta Sárika

Rapülők, Jazz + Az, A dzsungel könyve, @RC, Nemzeti Vágta, Médiaunió. Csak néhány „projekt”, amivel Geszti Péter eljegyezte magát. A magánéletéről kevesebbet szokott beszélni, de amióta lánya, Sárika megszületett, időnként beengedi az újságírókat az otthonába is.

– Sárika elhelyez a generációk végtelen sorában, biztosítja a halhatatlanságot, rajta keresztül folytatódom – mondja a kreatív ötletekből kifogyhatatlan szakember. – Ez megnyugvással tölt el. Megváltoztatja a viszonyomat az élethez. Kislányom érkezése arra figyelmeztetett, hogy az én életemben is eljön majd az elmúlás ideje – ami elég nagy hatással lesz rám! –, mindazonáltal nem kell kétségbe esnem, mert az élet vele folytatódik.

– Végignézted a lányod születését. Más ember lettél?
– Majdhogynem természetfölötti állapotok tanúja voltam. Egy kis ember érkezése érthetetlen szépség és felfoghatatlan nagyszerűség. Ugyanakkor olyan természetes, mint ahogyan felkel a Nap és forog a Föld. Az ilyen egyszerű kérdésekre a legnehezebb válaszokat találni. Nekem csupán az a dolgom, hogy elfogadjam és megbecsüljem az élet ajándékait. Családommal pedig egészségben, boldogságban és harmóniában teljenek a napjaink. Amióta apa vagyok, sokkal türelmesebb lettem. Mit ne mondjak, rám is fért. Érzelmi dimenziók tekintetében is történtek változások. Éppen a napokban beszélgettünk a feleségemmel arról, hogy szerelmünk eddig is gyönyörű melódia volt, kislányunk pedig újabb szólamot hangszerelt hozzá.

– Nagyon szentimentális vagy! De hát a születésről és a halálról a legnehezebb érzelmek nélkül beszélni, különösen az ötödik iksz felé közeledve…
– Kamaszkoromban többször operálták a szemem, nagybetegen feküdtem a kórházban. Óhatatlanul megragadtak bennem Kosztolányi sorai „Én mindíg temetek…” Jó, ha az ember tudatában van annak, hogy számolnia kell a halállal. És hosszú öregséggel. Szerintem az élet megkomponálható alkotás. Figyelni kell arra, mikor mire vagyunk képesek, mikor mi a dolgunk. És ha jól csináljuk, nem lesz elviselhetetlen az öregkor, s nem a mellőzés, a lenézés, a betegség, a keserűség, a magány lesz az osztályrészünk. Ha úgy öregszünk meg, hogy szeretteink és barátaink is velünk tartanak, biztosan nem maradunk magunkra. Ezért persze tenni kell, semmit nem kapunk csupán ajándékba...