Miből lesz a szélmalom?
„Szevasz, egyszál cimborám, elhoztad, amit ígértél?” „Hát persze, egyszál komám.” Mifelénk gyakoriak az ilyen, alvilági titkos párbeszédekre emlékeztető mondatok, melyek Boldó és 87 éves dédnagypapája között hangzanak el.

S a beígért tárgy rendszerint valamilyen harci eszköz: házi gyártású szerszámíj, láncos buzogány (hungarocellből), nyíl, pajzs vagy csatabárd. Mert csak Papsit lehet rávenni ilyesfajta eszközök elkészítésére – s nem utolsósorban, csak ő képes erre népes családunkban.
– Három üres faluban nem találtam olyat, ami neked való – szokta mondogatni Papsi, és hozzáteszi: kénytelen volt hát saját kezűleg elkészíteni a fegyvereket.
Sajnos, híján vagyunk nagypapáknak: már csak egyikük él, s ő is több mint 300 kilométerre tőlünk. Boldó és Bencó életében ezért a közelebb lévő Papsi tölti be az űrt, amit a fiúknak a nagypapahiány jelent. A dédnagypapa – aki öt unokával trenírozott az elmúlt évtizedekben – tökéletesen megfelel a szerepének: heteket tölt nálunk, s a legfelkészültebb bébiszitter is megirigyelhetné a profizmusát. Hogy alapvetően milyen karakter? Igen derűs, ezt unokaként magam is tanúsítom. Ha megkérdik tőle, hogy van, ezt feleli: „Fiatalosan”. Talán ő az egyetlen ember pörgős életünkben, aki soha nem veszíti el a humorérzékét, a józan eszét és a lélekjelenlétét – a gyerekek bármilyen csínytevése láttán sem. És ezt Boldó és Bencó tökéletesen érzik, tudják. Így ha a többi felmenőnél már minden kötél szakad, Papsi ott van, mint utolsó menedék. Aki csak annyit mond nekik ilyenkor: „Gyertek, mesélek a nyúlról és a teknősről”. Meg Artúr királyról, a római császárokról, Toldi Miklósról, a Deszkavári királyfiról, bármiről.
Ha valami elromlik, a fiúk rögtön mondják, „Anya, Papsi megcsinálja”. Mert Papsi minden elromlott játékot képes megjavítani, új alkotóelemeket gyártani, könyveket és atomjaira hullott dísztárgyakat megragasztani. Előtte nincs lehetetlen.
– Van egy ötletem, egyszál cimborám – mondja Boldó egy koromfekete női kalappal a fején (Papsi hozta neki, hogy Rózsa Sándor lehessen az óvodai farsangon), s szétvetett lábakkal megáll a szoba közepén (a lovagi páncélként is „fölhasználható” biciklista térdvédőt Papsi találta neki a pincében). Aztán a lába közé kapja azt a falovat, amelyet Papsi készített neki egy kidobott söprűnyélből. Van a pacinak rendes feje farostlemezből, frufruja régi gyapjúpulóverből, s nem marad le róla a kantár sem.
– Mire gondolsz, aranykomám? – kérdi Papsi, s rádöbbenek: azért rajonganak érte a gyerekek, mert teljes értékű partnerként tekint rájuk.
– Arra, hogy Don Quijote-sat kellene játszanunk.
– Jó ötlet – mondja Papsi, s úgy pattan föl a fotelből, mintha rögtön indulniuk kellene Spanyolországba.
– Én leszek Don Quijote – mondja Boldó.
– Hát azt gondoltam – feleli Papsi.
– Te meg tudod, mi leszel?
– Sancho Panza.
– Honnan tudtad? – kérdi tágra meredt szemmel a gyerek.
– Ilyen előérzetem támadt – mondja Papsi, s a délutánt már azzal töltik, hogy valami nagy papírdobozt ragasztgatnak.
Abból lesz a szélmalom.