Ha egy fiúnak fáj a keze…

Végre itt a tavasz, egyre többet sertepertélünk az udvaron, nekiláttunk a kert kipucolásának. A fiúk nagyokat rohangálnak, várat foglalnak, bringáznak, labdáznak. Időnként püfölik egymást.

Egyik nap Boldó elhatározta, hogy tömlöcbe vet egy kóbor macskát és váltságdíjat követel a gazdájától. Azzal nem számolt, hogy a kóbor macskák leleményes és ügyes lények. Egyáltalán nem rettennek meg Boldó indián üvöltésétől, s nem vonulnak önként börtönbe.

Míg Boldó rohangált, Bencó az utcán tekert a motorjával. Egyszer csak hatalmas üvöltést hallottam. Boldó kiabálta: „Jaj, a kezem, a kezem!”. Rohantam, mondd, mi történt, de csak zokogott. Láttam, vörös a tenyere, aprócska hólyagok jelentek meg rajta. Beleesett a csalánba.

Tapasztalatból tudom, ez tényleg kegyetlen fájdalom. Mondtam, rohanjon a házba, eresszen rá hideg vizet, nekem Bencót kell összeszednem az utcán. Csak állt és kiabált: „Anya, ugye nem halok meg!?” Végre felnyaláboltam Bencót. Üvöltött, mert kinn akart maradni. Bevonszoltam az utcáról, rohantam Boldival a fürdőszobába. Ecetes vizes borogatás a tenyerére, kálcium szandoz a szájába. Jó tíz percbe telt, mire végre megnyugodott. Lefeküdt az ágyra, elhaló hangon mondta: „Anya, engem most kímélni kell. Mondd meg Bencónak is”. Aki végre sírva és sértődötten hajlandó volt bejönni a házba.

Mondtam, Boldónak fáj a keze, vigyázzon rá. A következő pillanatban ott termett az ágynál, megragadta Boldó kezét: mutassa meg neki, mi történt. Boldó ismét ordításban tört ki, elviselhetetlenül fáj a keze, biztosan nem tud másnap oviba menni. Hatalmas buba díszelgett a kezén, s a fájdalom oly erős volt, hogy „átterjedt” a másik kezére is. Vacsoránál a villát nem tudta a szájához emelni, etetni kellett. Az esti fürdésnél véletlenül sem érhette víz a kezét. Mondta, kössük be éjszakára is. Mire megjelentem a vizes kendővel és kérdeztem, melyik keze fáj, kis tétovázás után rábökött a pár órával azelőtt még hólyagos tenyerére. Másnap reggel is borogatni kellett. De sikerült meggyőznöm, hogy az oviba mégsem kéne zsebkendőkötéssel mennie.

Boldogan jött haza délután, mígnem Bencó megkérdezte, hogy van a keze. Ismét hatalmas jajdulás, elő ismét az ecetet és a zsebkendőt. A kímélő életmód folytatódott, szó sem lehetett arról, hogy bármit megcsináljon, a játékait sem volt hajlandó összepakolni.

Így telt az életünk két napig, amikor reggel arra ébredt, hogy hányingere van. Mondta, ő bizony nem megy óvodába. Mondtam, diéta: kamillatea, üres pirítós. Azt hittem, a csaláncsípés már feledésbe merült. De a gyerek megszólalt: „Anya, most már aztán tényleg vigyázni kell rám. Nem elég, hogy fáj a kezem, még a hasamat is elrontottam”.