Hyundai ix35: összkerék aszfaltra

Jelen pillanatban nincs nagyobb közhely az autós világban, minthogy micsoda fantasztikus fejlődésen ment keresztül a koreai autóipar, s hogy a legújabb modelljeik mennyire elképesztően hozzák az Európában elvárt színvonalat. Persze ettől a tény még tény marad: inkább a következő generációra érnek el oda a szöuli testvérmárkák, hogy egyenlőségjelet tehetünk majd egy japán és egy koreai autó közé.

Legújabb platformjuk pedig a manapság divatos „városi terepjáró”, amit a Hyundai újabban ix35-nek, a Kia pedig Sportage-nek hív – az előbbi már kapható, sőt élen áll az eladási listákon, az utóbbi pedig most jön. Ez a kategória az, amit zabál a nép: terepjárónak néz ki, de eszünk ágában sincs vele letérni a járt útról, egyszerűen csak magabiztosságot kölcsönöz és biztonságot sugall a forma.

Nem rossz a dizájn – biztos, ami biztos alapon bedobtak minden létező stíluselemet –, de azért kicsit sok: itt-ott gömbölyű, máshol hullámzanak az élek, egyszerre terepjárós és személyautós. Elölről nagyon jó ránézni: szigorúan összehúzza a szemeit és domborítja a motorháztetejét, no meg a karakteres ködlámpák is dobnak az összképen. Egyébként érdekesen tömzsi: hosszúnak nem mondható és magassága is csak akkor tűnik fel, ha beülünk. Kívül minden eszközt bevetettek, hogy „lapítsák”.

A forgalmat rendesen átlátni belőle, kár, hogy a C oszlop olyan, mintha Korinthoszból származna, a belevágott lőrés meg bosszantóan használhatatlan. A kényelem viszont franciás – ennél nagyobb dicséret nem juthat az eszembe. Puha az ülés és jól is tart, s végre egy Hyundai kormánya is ki tud nézni jól. Minden kézre esik, a kapcsolókat kellemes nyomkodni. Kényelmesen elférünk elöl és hátul is, a hátsó lábtér kategórián felüli – sőt a tesztelt autóban hátsó ülésfűtés is volt, amiért nagyon hálás a család. Vannak persze kevésbé kellemes dolgok is: például az egész műszerfal kőkemény műanyagból készült, ami a precíznek tűnő összeszerelés ellenére is hajlamos lehet nyekeregni a későbbiekben. Aztán meg nagyon ciki, hogy a négy elektromos ablakból csak egy automata, az is csak lefelé. A felirat is büszkén hirdeti rajta: Auto down. Nem fér a fejembe, miért csinálják, mert hogy ezzel nem spórolnak költséget, az biztos. Nagyon tetszik viszont, hogy a bekapcsolva hagyott fényszóró motorleállítás, kiszállás és bezárás után is ég, majd a távirányító zárás gombját még egyszer megnyomva alszik el.

A kétliteres dízelmotor gyengébbik változata is 136 lóerőt tud: több, mint elég bele, az erősebbik 184 lovasra semmi szükség. Ezzel is ki tudunk lőni, bár a valódi nyomaték 2500-3000-es fordulat környékén jön meg. Tetszett a hangja is, nem zavaróan hangos, még autópályán sem. 8 liter körüli fogyasztása egy hajszállal több, mint amit vártunk, de az elfogadható tartományban marad. Az automatikusan kapcsoló négykerékhajtást. ha akarjuk, manuálisan zárhatjuk, hóban például jól jöhet, bár kevés az esélye, hogy az ix35-ös tulajok keményebb terepre merészkednének. Egyszerűen ez a forma nem való Somogybabodra. Ám a remek futóműnek hála, gyors kanyarokra és hirtelen elindulásra is kerékcsikorgás nélkül képes. A váltó átlagos,néha nem pontosan kapcsolható és a kar is hosszabb az ízlésemnél. Mindent egybevéve: puhán és könnyen vezethető, könnyen hozzászokhatunk.

A vetélytársak – a Kuga, a Qashqai vagy a Tiguan – mind drágábbak, mégsem jobbak a Hyundainál, csak éppen már van presztízsük, ami a koreairól még nem mondható el. Minőségben, kidolgozásban és dizájnban azonban nem marad el tőlük, sőt az eddigi legkulturáltabb Hyundai modell. A tesztelt kocsi ára kicsivel 7 millió forint felett van, de a második szintű Comfort felszereltség is mindent tartalmaz, ami kellhet. Az 1.6-os elsőkerekes ix35 légkondival viszont már ötmillió alatt is megúszható, ami forintra megegyezik a Nissan Quashqai induló árával.

Bármelyik fotóra kattintva megnyílik a képgalériánk!