Új csaták várnak ránk

Letagadhatatlan tény: tavaly karácsonykor közöltem szeretett családommal, hogy több bödönt, tűzálló tálat, tepsit most már ne tegyenek a fa alá. Inkább rajzoljanak valami szépet.

Család-otthonBiczó Henriett2010. 09. 05. vasárnap2010. 09. 05.

Kép:

Új csaták várnak ránk

Laci vekig szajkózta, hogy a házunkból képtelenség elköltözni, mert annyi kramancot halmozok föl, ami egy kisebb falunak is elegendő volna. Ezen kissé mindig sértve éreztem magam, valósággal a lelkembe döfött. Szerintem csak szükséges dolgok vesznek körül, az apróságok pedig érzelmileg fontosak.

Mióta a költözés mellett döntöttünk, kezdem azt hinni, hogy Lacinak volt igaza. Már ami a kramancokat illeti. Mivel még nem adtuk el a házat, a fokozatosság elve mellett döntöttünk. Csak a legszükségesebbeket hozzuk el. (Az én elképzelésem szerint ebbe a kategóriába tartoznak a szobrok, a képek, a gyertyatartók, s minden, amitől otthon lesz egy lakásból.) A bútorokat profik szállították, a többi cuccot pedig elkezdtük zsákokban, dobozokban mi magunk hordani.

Amikor Boldóval és Bencóval negyedszer fordultam a konyhából összeszedett, legszükségesebb dolgokkal, s még mindig tele konyhaszekrényt és polcokat hagytam hátra, eszembe jutottak Laci szavai. A fiúk is unták már, hogy állandóan rohanunk, edények, köcsögök zörögnek körülöttük, időnként pedig a nyakukba hullanak. A legutóbbi szállításnál Boldó az autóban, a hátsó ülésen előkapott egy méretes serpenyőt azzal, hogy főz nekünk csirkepaprikást. Még örvendeztem is, végre nem unatkoznak. Csak beszélt, beszélt: most egy kis víz, egy kis só, egy kis hús. Időnként megkérdezte, érezzük-e a finom illatokat. Mondtam, milyen inycsiklandó, mire ő: akkor most már megehetjük. A következő pillanatban hirtelen fékeznem kellett. Csak annyit éreztem, hogy valamilyen ragacsos massza csordogál végig a karomon. – Ez meg mi?! – kérdeztem emelt hangon. – Hát a csirkepaprikás – felelte Boldó ártatlan hangon, s hozzátette: még szerencse, hogy megettük.

Kiderült, hogy ásványvizet és kekszet kevert össze, abból lett a csirkepaprikás. Alig négy személyre. Ez volt az a pillanat, amikor éreztem: ha sürgősen nem fejezzük be a költözést, a totális összeomlás áll be a családunkban. Eldöntöttem, akármi lesz, már nem Nanyónál, hanem az új házunkban alszunk. A fiúk örömujjongásban törtek ki. Boldó még azt is hozzátette, hogy jó volna, ha már a mi konyhánkban főznénk.

Laci éppen a létrán egyensúlyozott, amikor megérkeztünk az újabb rakománnyal. Mondtam, áthurcibálom az ágyneműket Nanyótól, mert mától itt alszunk. Nem szólt semmit, csak szemével végigpásztázta a festékes vödröket és az edényekkel teli zsákokat, melyek között szűk ösvény vezetett. Szólt volna, de Bencó máris rohant az új ágyához. Aztán átszaladt a szomszédba: „Most
már nem itt lakunk, Nanyó, de majd jövünk hozzád vendégségbe” – aztán a hóna alatt Rozsdással (az alvótárs barnamedvével) magabiztosan kivonult az ajtón.

Én meg kitakarítottam a malterdarabokat a fürdőkádból, amit a fiúk úgy vettek birtokba, mintha világéletükben itt fürödtek volna.

Befészkelték magukat az ágyukba, Boldó magához húzott és azt mondta:
– Most már mindig itt fogunk aludni, az új házban?
– Igen, ezentúl itt lakunk.
– És ha új az óvodám is, akkor most már csak új dolgok történnek velünk?
– Sok minden változik, de azért régi dolgok is velünk vannak.
– Igen, a váram és a katonáim – mondta huncutul. – Mert nekem azok a legfontosabbak. De szerintem ők is tudják, hogy itt más csaták lesznek majd, mint a régi házban.

Google News
A legfrissebb hírekért kövess minket a Szabadföld Google News oldalán is!

Ezek is érdekelhetnek