Állóháború hat gyerekért

Félix hat kilométerre fekszik Solttól. Egy utcasor az egész, igencsak megviselt házakkal. Kívülről is tapintható a szegénység. Amíg a Gergely család portáját keressük, eszembe villan a sorsukat jól ismerő ismerősöm útravalója: nem árt az óvatosság, mert arrafelé azonnal kiszúrják az idegent, s ha nem vigyázunk, még meg is verhetnek bennünket. Ezen az álmos délelőttön azonban nyugalom árad mindenhonnan.

De ez csak a látszat. Kijutott itt hangos szóváltásból is, amikor a Gergely családtól tavaly nyáron elszakították hat gyermeküket. Megfenyegették őket: ha bárkitől segítséget kérnek, soha nem látják viszont őket. Tehetetlenül nézik, mi történik velük, csak sejtik, kik ármánykodnak ellenük. Magukra hagyva sírdogálnak. Könnyek hullnak a nekünk megmutatott dokumentumokra is, melyek az idő múlásával egyre csak szaporodnak.

– Rettenetes volt az a csütörtök délután… – emlékezik vissza a meleg kályha mellett Gergelyné Molnár Ibolya. – Rendőrök kíséretében megjelentek a családsegítő szolgálat munkatársai, három autóval jöttek. A férjemet a nagyobb gyerekekkel együtt az udvaron találták, én meg a kicsikkel a szobában tartózkodtam. Az egyik rendőr hangosan felszólított, hogy pakoljam össze a gyerekek holmiját, de én ellenkeztem. Aztán bejött az aljegyző asszony, és közölte, a férjem már aláírta a papírokat. Először megtagadtam, hogy bármit is aláírjak, de amikor megmutatta Jani kézírását, beadtam a derekamat. Átvertek bennünket, az biztos. A gyerekeknek meg azt mondták, fogják fel úgy, hogy egy hosszú kirándulásra mennek.

Hónapok múltán megtudták végre az intézkedés hivatalos indoklását is. Egyebek mellett az áll benne, hogy Gergelyék nem látják el rendesen szülői feladataikat, éheztetik a gyerekeiket, tetvesek, szöges léccel ütik őket, egyiküknek sincs rendszeres munkából származó jövedelme, zűrös a magánéletük.

– Azt is jegyzőkönyvbe vették, hogy a házunk húsz négyzetméteres, ami egyszerűen hazugság – jelenti ki a családfő, Gergely János. – Tessék megnézni, három kis szobánk és egy konyhánk van. Időközben szépen kimeszeltünk és kitakarítottunk. És erőnkhöz mérten építgetjük a fürdőszobát, mivel azt is kifogásolták, hogy nincs hol mosakodniuk a gyerekeknek. Még hogy vertük őket!? Akkor miért nem látszik rajtuk a nyoma? Az sem igaz, hogy nem volt mit ennünk… Tudjuk bizonyítani, hogy alkalmi munkából élünk. A gyerekeket megkereszteltettük, hittanra jártak. Érdekes módon, amit mi elmondtunk, azt nem írták le sehol sem.

Kérdések sora
Hagyjuk kicsit magukra Gergelyéket a bánatukkal. Kopogtassunk be a családsegítő és gyermekjóléti szolgálat solti alapszolgáltatási központjának intézményvezetőjéhez, aki nyilván más szemszögből világítja majd meg az esetet. Bár többen borítékolták, hogy az illetékesek nem fognak velünk szóba állni, ez mégsem igazolódott be. Részletes beszámolót hallottunk, diktafonra is felvettük, de annak tartalmát az olvasó nem ismerheti meg, mert a vezetőnő villanypostán közölte: „hosszas vívódás” után úgy döntött, hogy beszélgetésünket vagy annak részletét nem hozhatjuk nyilvánosságra. Szerinte „nem a jóindulat és nem is a helyzet igazi megértése” vezérelt bennünket.

Pedig a „megértéshez” volna mit tisztázni a Gergely-aktából, álljon is itt néhány kérdés: milyen jogon vitték el a nyolc hónapos csecsemőt, miért nem a rokonokhoz kerültek a gyerekek először, miért volt szükség rendőri jelenlétre, történtek-e szabálytalanságok a kiemelési eljárás során, miért nem térhetnek vissza szüleikhez a gyerekek a kért feltételek teljesítése után sem?

Szécsényi Sándor, a Bács-Kiskun Megyei Önkormányzat Területi Gyermekvédelmi Szakszolgálata és Gyermekotthonai nevű intézmény igazgatója viszont készségesen áll rendelkezésünkre Kecskeméten. Előbb felvázolja, mi az útja-módja annak, hogy nevelőszülőkhöz kerüljenek az alapellátásból hozzájuk irányított gyerekek, majd rátérünk a solti ügyre.

– Gergelyék gyermekei ideiglenesen kerültek nevelőszülőkhöz – magyarázza az igazgató. – Folyamatosan történnek felülvizsgálatok, s amennyiben az alapellátás munkatársai úgy látják, hogy teljesültek azok a feltételek, melyek lehetővé teszik a visszahelyezést, akkor erre készen állunk.

– És várható kedvező fordulat?
– Nem tudok olyan jelzésről, ami ebbe az irányba vinne. A hazakerülés különben is hosszabb folyamatot igényel. Most a kapcsolattartásra vonatkozólag érkezett kérelem, a nagyszülők is szeretnének a gyerekekkel találkozni. Ami pedig a jövőt illeti: minden sértettséget és keserűséget félretéve meg kell találni a legjárhatóbb utat.

– Ön szerint valóban szükség volt rendőri beavatkozásra?
– Nincs jogunk minősíteni az alapellátás tevékenységét, de ha ők úgy ítélték meg, hogy szükséges volt a rendőri jelenlét, akkor feltehetőleg rendelkezésükre állnak a megfelelő jogosítványok.

Hiba hiba hátán
A Helyi Tükör című lap is sok kérdést megfogalmazott, többször foglalkozott már a Gergelyékkel történtekkel. A cikkeket Hampó Zsuzsa írta, akinek nem hivatása az újságírás, de ápolónőként sem tud szemet hunyni az igazságtalanságok fölött. Korábban sosem találkozott a szerencsétlen sorsú famíliával, ám amióta kapcsolatba került velük, jobban megismerte őket, sőt lehetőségeihez képest segíteni is próbál nekik.

– Nem azt vitatom, hogy nem fordulhattak elő olyan dolgok, melyek indokolttá tették a családsegítők és a gyámügyesek közbelépését, azonban az intézkedés drasztikus végrehajtását határozottan kifogásolom – summázza véleményét egy gőzölgő kávé mellett a „kolléganő”. – Az akkori rendőrőrsparancsnok, az aljegyző asszony és a polgármester is minősíthetetlen stílusban beszélt Gergelyékkel. Felkerestünk egy dunaújvárosi ügyvédet, aki a dokumentumok átnézése után azt mondta, ez az intézkedéssorozat hemzseg az eljárási hibáktól.

Hogy egy esetleges perben az ügyvéd tiszteletdíját ki tudják fizetni, Zsuzsa gyűjtésbe kezdett, de nem járt eredménnyel. Viszont többen a család mellé álltak, segítettek nekik a ház rendbetételében, a fürdőszoba kialakításában. Akik csak egy napot is eltöltöttek velük, nehezen hiszik el, hogy a békés természetű házaspár verte a gyerekeit vagy nem adott nekik enni.

Hampó Zsuzsa lánya Olaszországban él. Amikor tavaly nyáron meglátogatta, egy ottani újságban a Gergelyékéhez megtévesztésig hasonlító esetről olvasott. Ugyanúgy nem akarták visszaadni gyerekeiket a szülőknek, akik végső elkeseredésükben ügyvédhez fordultak. Az ítélet szerint az eljárási hibáért felelős hivatalnokoknak saját vagyonukból kellett kártérítést fizetniük és egy év felfüggesztett börtönbüntetést kaptak.

– Csodálom Jani türelmét – jegyzi meg az asszony. – Ha velem történik mindez, én már biztosan ráborítottam volna az asztalt valakire.

Mindent a családért
A nemrég megválasztott polgármesterre, Kalmár Pálra nem kell ráborítani az asztalt, mert megértően hallgatja Gergely János panaszát. Az apa nem tudott otthon maradni, így velünk együtt kopogtatott be a város első emberéhez, akivel régóta ismerik egymást.

– Azt szeretném, ha visszakapnátok a gyerekeket – biztatja Janit a polgármester. – Amit lehet, megteszek érte. Bár a családsegítő központ városi fenntartású, nem érzem feljogosítva magam, hogy szakmai munkájukba beleszóljak. Amikor ez történt, még más ült a polgármesteri székben. Azon vagyok, hogy ne fordulhasson elő még egyszer ilyen eset. Jobb lenne a családoknak együtt maradniuk, mivel amúgy is fogyatkozik a település lélekszáma. Ha csak az ügy emberi oldalát nézzük, én biztosan másként álltam volna a Gergely gyerekek nevelőszülőkhöz való kihelyezéséhez.

– Hibázott valaki? – kérdezem.
– Ha fordultak is elő hibák vagy voltak túlkapások, igaztalan vádaskodások, azokért azoknak kell vállalniuk a felelősséget, akik elkövették.

Kalmár Pál szerint az állam is „jobban járna”, ha a családokat nem választanák szét, keresni kellene a megfelelő megoldásokat, s csak akkor lépjen a gyámhatóság, ha kilátástalan a helyzet. A családsegítő a nevében is hordozza, hogy segítenie kell, s ha a szülők ragaszkodnak a gyermekeikhez, akkor inkább támogatni kellene sorsuk jobbra fordulását, mintsem elvenni tőlük.

– Janikám, nem feledkezünk el rólatok – nyugtatja meg a családapát a polgármester. – A többi rászorulóval együtt ti is kaptok téli tüzelőt. Két komoly céggel folynak tárgyalások, akik ide akarnak települni, úgyhogy munkahely is van kilátásban. És ha majd visszajönnek a gyerekek, rendszeresen küldök kenyeret a pékségemből, ahogy máskor is tettem.

Epilógus
Újra Félix felé vesszük az irányt. Gergelyné a kapuban vár. Betessékel bennünket, mi pedig alaposabban szétnézünk odabenn. Minden szobában felfedezhetők a gyerekek „nyomai”. A férj mutatja a számítógépeket, a DVD-lejátszót, a CD-re kimásolt filmeket, a játékokat. Ibolya kezébe veszi a két legkisebb lány cipőcskéjét, vadonatújak. A kiságyban két kaucsukbaba közt plüssmaci – innen emelték ki a csecsemőt azon a csütörtöki délutánon.

A szekrény tetejéről levesszük az óvodás lányka ballagási csokráról megmaradt szalagot, a rajta lévő idézet soha nem volt aktuálisabb: „Ha elkerülsz messze tőlünk / Mi mindig gondolunk rád / És szeretettel visszavár a meleg szülői ház.”

Hangosan olvassuk. Az asszony szeme bepárásodik.