Vakon is célba lő

Minden ember életében van egy nap, amire nem szívesen emlékezik. De olyan is, amire azt mondja, bárcsak ott megállt volna az idő. Szántó Sándor életében egybeesik e két nap: akkor vesztette el a szeme világát.
– 2008. április 18-én, József napján történt.

A szatmári városka utcáin biciklizve mondja mindezt, és közben nem győzi fogadni a köszönéseket.
– Jó napot, Miska bácsi. Szevasz, Zoli. Csókolom, Mariska néni! – kiabálja, én pedig csodálkozom, honnan tudja azt, hogy ki kicsoda. – Na, vajon honnan?! A hangjukról – feleli bazsalyogva.

De ezt a bazsalygást inkább csak gondolom, merthogy ő teker hátul a kétüléses kerékpáron, onnan dirigálja, hogy most balra, most jobbra, most vigyázzak, mert éles kanyar jön, meg azt, hogy itt kátyú lesz, a jobbra lévő sarkon pedig egyszer nagyon megzavarták a kutyák.
Ecsed nagy falu – illetve most már város –, így aztán beletelik vagy másfél órába, míg végigjárjuk a fontosabb utcákat. Én el is fáradok rendesen, leülünk hát egy kicsit szuszogni a Kraszna-gáton, a híres műemlék szivattyútelep szomszédságában.

Régen járt erre, fiatalon messzire sodorta a szél. Előbb Mátészalkán bútorasztalosnak tanult, majd gyorsan a faipari technikumot is elvégezte, ahonnan egyenes út vezetett Sopronba, a faipari egyetemre. Faipari mérnök lett, aztán mérnök-közgazdász, jött a budapesti állás, elhalmozva igényes munkákkal. Nyílegyenes út – ígéretes karrier.

– Azért nem volt az annyira nyílegyenes – mondja enyhe grimasszal –, rengeteg küzdelmem volt az egyetemen. De nem bántok senkit, mert általában én voltam a kezdeményező. Az az igazság, habzsoltam az életet, amihez pedig pénz kellett. Amit meg kellett keresni. Elvállaltam mindenféle munkát, parkettáztam, kubikoltam, szüreteltem, meg a szám is nagy volt, táncolni is szerettem, és mindez persze a tanulás rovására ment. Az első diplomám után nyomban Pestre kerültem, bútorokat terveztem plusz kereskedtem is. Sokat dolgoztam, de volt értelme. Viszont egyre jobban hiányzott az otthoni közösség. Az ecsedi néptáncegyüttes alapítójaként még Sopronból is hazajártam a próbákra, de ezt már Pestről nem akartam, megpályáztam hát az egyik nyíregyházi szakmunkásképző tanári állását, amit el is nyertem.

Öt boldog év következett. Közel Nagyecsed, közel a táncegyüttes, hálás tanulók, maszekmunka csőstül. Aztán begyulladt a jobb szeme. Orvosok, kezelések, klinika. Majd beszürkült a másik szem is…
– Mindent megtettek a debreceni orvosok, sajnos a tudomány ma még nem tud segíteni a szem ezen betegségén. Meg kell tanulni vele élni.

Hűvösen, már-már szenvtelenül kopognak a szavak a parton, ahol az ősz ezernyi színben pompázik már – de most valahogy nincs kedve gyönyörködni az embernek a színkavalkádban. Miközben hallgatom Sanyit, azon tűnődőm, vajon mi hiányzik egy vak fiatal életéből a legjobban. Hallgatok, de valami rejtélyes úton eljut hozzá a kérdés.

– Minden hiányzik – fut át kesernyés mosoly az arcán. – Hogy csak egy kis semmiséget mondjak: az étel látványa. A látó ember fel se fogja igazán, milyen szerencsés, hogy látja a húsleves aranykarikáit, a marhapörkölt gyöngyöző bíborvörösét. És tánc közben a társak arcát, tekintetét. De a legjobban azért a munka hiányzik. Egy ideig reménykedtem, hogy megtart az iskola, de nem kellett nekik egy vak tanár. Én ugyan győzködtem őket, hogy Amerikában még egy vak kormányzó is dolgozik, de ők az iskolaorvosra hallgattak. Ő nem vállalta értem a felelősséget, mert mi lesz, ha leesek egy lépcsőn?!

Hazajött hát Ecsedre, az özvegy édesanyjához. Azt mondja, az volt a szerencséje, hogy látó korában is ezernyi dolog érdekelte. Szíjat font, íjászkodott, biciklizett, táncolt. Talán hihetetlennek tűnik, de ezeket sötétségben is lehet űzni. Igen, íjászkodni is. Két-három, segítséggel elvégzett próbalövés után egy négyzetméteres célba húsz-huszonöt méterről ma is bármikor betalál. A fonás már egészen jól megy, és nem csak szíjból. Belevetette magát Ecsed híres néprajzába, hagyományainak felkutatásába. A barátaival most készülnek például be a lápba gyékényt vágni, ami köztudottan egy rakás használati tárgy alapanyaga. Szakasztókosár, lábtörlő, papucs, tojástartó készülhet belőle. Meg fogja tanulni azok fonását is. És ott van persze az ecsedi polgármester közreműködésével a Csepel Schwinntől kapott bicikli, amivel nemrég bekóborolta fél Magyarországot.

– Hídvégi Üstös Pali, az ismert extrémsportoló épp Rodostóból jött hazafele, mikor mögé ültem Pesten. Szatmárcsekéig tekertünk, hat napon át; kemény próba volt, de bírtam és nagyon élveztem. A biciklizés amúgy is az életem része, mint ahogy a tánc is. Sarkadi Tamás barátommal szerveztünk is egy új együttest, Árvalányhaj a neve, egyre többen jönnek hozzánk. Ma este is próba lesz, ha van kedved, beállhatsz közénk. Aztán majd meglátjuk, hogy csattogtatod a csizmát. De az se lesz baj, ha elvéted a lépést. Ott leszünk, segítünk.