Ő, a röptető

– Ilyen legendás családnévvel megszokhatta már, hogy kíváncsi az ember: rokonságban áll a híres vendéglős dinasztiával?
– Igen, anyai ágon vagyok Gundel, a dédnagyapámat tisztelhetem az étteremalapítóként és gasztronómiai művek írójaként ismert Gundel Károlyban. Az államosításkor odaveszett az életműve, a születésemkor a nagyapám már állami cégben kereste a kenyerét. Amikor elkezdtem interjúkat készíteni, a szokásjog azt kívánta, hogy változtassak a nevemen, mert a szakmában gyártásvezetőként már dolgozott egy Takács Gábor. A felmenőimtől kölcsönöztem a nevem, akárcsak Bujtor Pista. Igyekszem őrizni az őseim respektjét.

– Hogy jön ide a színész Bujtor István?!
– Édesanyám és a neves testvérhármas: Latinovits Zoltán, Bujtor és Freinreisz Károly unokatestvérek; ők is anyai ágon Gundelek. Bujtor – a Freinreisztől megválva – szintén az egyik felmenője nevén vált ismertté, Keleti Márton filmrendező tanácsára. Sokáig én is színész akartam lenni, de nem a rokonaim hatására. Latinovits halálakor 12 éves voltam, nem emlékszem rá, hogy találkoztunk volna; Bujtorral is csupán néhányszor. Fiatal koromtól kezdve vers- és prózamondó versenyeken indultam, szerepeltem amatőr színházban – szerettem ezt a varázslatos világot, a színpadon képzeltem el a jövőmet.

– Mikor adta fel az álmát?
– Amikor negyedik nekifutásra sem vettek fel a színművészetire, el kellett gondolkodnom rajta, talán mégsem ez a pálya az én utam. A kétségeimet csak megerősítette a rendező Ascher Tamás, aki azt mondta: nem biztos, hogy én egy színész vagyok egy színházban. Akkoriban betege voltam ennek a mondatnak, még ha meg is értettem az üzenetet. És igaza volt: azóta mégiscsak valamiféle pódiumon állok, de másutt. Az élet a televíziózást ajánlotta nekem a színpad helyett.

– Erre mondják, hogy minőségi csere! Kívülállóként úgy látom, nem járt rosszul.
– Nem is panaszkodom! Fatalista vagyok, hiszek a végzetben, az elrendelt sorsban. Az életem eddig erre példa. Amit nagyon akartam, sosem sikerült. Ellenben abból születtek a sikereim, amit helyette kínáltak. Amatőr színészként már külsőztem heti két-három napot a tévé sportosztályán, ebből futotta farmernadrágra meg lemezekre. Aztán amikor leszámoltam a színészi ambícióimmal, maradt a tévé. Akkortájt még igazi műhelymunka folyt, és a szakma nagyjaitól leshettem el a tudást, a szamárlétrát fokról fokra végigjárva. A legparányibb pontként, ügyelőként kezdtem, és fokozatosan lettem műsorvezető a hüvelykujjsztárból. Nem tudja, ki az? Aki kérdez, tartja a mikrofont és a képernyőre csak a hüvelykujja lóg be. Mire adásba kerültem, pontosan tudtam, miért fontos a világosító, a hangosító vagy az operatőr, és azt is, a sikereim során mennyit köszönhetek nekik.

– Az ismert és népszerű emberekből gyakran a magamutogatás süt – ön inkább csapatjátékosnak tűnik.
– Világéletemben sportoltam. De míg az egyéni játékban, a teniszben nem voltam sikeres, addig a kézilabdában lubickoltam. Kapusként egy csapat tagja lehettem, mégis azon belül egyéni játékos. Ugyanezt élem át tévés műsorvezetőként: egy jó csapat nélkül semmire se mennék, de szeretem, hogy azon belül speciális szerepet kaptam, a sikerhez sokat adhatok a saját személyiségemből. Olyan ez, mint az autóversenyzés: Schumacher se boldogulna egy Trabanttal. Azért, mert velem készül interjú, engem szólítanak meg az utcán, még tudom a helyem. És azt is tudom, hogy szerencsére van néhány ember körülöttem, akik megmondják nekem, ha rossz az irány.

– Kiktől viseli el a kritikát? Egyáltalán nem sértődékeny?
– Nekem szükségem van a visszajelzésekre, legyen az jó vagy rossz, ez visz előre – szerintem például a szerkesztőktől ez nem udvariassági gesztus, hanem egyenesen feladatuk. Sokat adok Bányai Gábor barátom véleményére, akivel többször dolgoztunk már együtt, és sosem kérne olyat, ami idegen tőlem vagy meghaladja az ízlésbeli határaimat. A legfőbb kritikusom mégis a feleségem, aki húsz éve a társam. És nem a vetélytársam! Nagyon különbözőek vagyunk: ő fogorvos, racionális asszony, két lábbal áll a földön, én viszont álmodozó, merengő típus. Mégis, jól kiegészítjük egymást, harmóniában élünk a gyermekeinkkel. Ha ez nem így lenne, az átjönne a képernyőn keresztül is – hiába sminkelnének és öltöztetnének ki szépen. Ahogy biztosan nem foglalkoztatnának műsorvezetőként, ha nem szeretnék játszani, nem élvezném az izgalmát vagy nem lennék kíváncsi az emberekre. A tévé sok szempontból csapda lehet.

– Hogy értsük ezt?
– Az ismertség önveszélyes akkor, ha az ember ettől különbnek képzeli magát másoknál. Márpedig, ha megváltozik a jellemed, megváltozik a sorsod is, és sokat veszíthetsz. Ugyanilyen veszélyes a „képernyőfüggőség” is; úgy kell élvezned, hogy közben tudatában legyél annak, ez egy mulandó, véges állapot. Sok színészt, tévést, rádióst látok magam körül, akik azon keseregnek, hogy nem keresik őket. Észre kell venni, ha egy szakasz elmúlik az életünkből, el kell engedni békében.

– Persze könnyű ezt akkor mondani, amikor a közszolgálati csatorna egyik legnézettebb vetélkedőjét vezeti…
– Higgye el, tisztában vagyok vele, hogy én sem fogok hatvanéves koromban a képernyőn játékosokat „röpíteni” egy-egy rossz válasz után. Valahogy úgy érzem, idősebb koromra a sport közelében dolgozom majd, talán még közvetíthetek is. Idén egyébként beiratkoztam egy sportjogi képzésre. A gyerekeim révén ugyanis társadalmi munkában egy labdarúgó és egy kosárlabda utánpótlás szakosztályban is tevékenykedem, ami egyre komolyabb felkészültséget kíván. Próbálok jól sáfárkodni az időmmel. Logisztikailag egyébként is nehéz képlet, hogy három gyerek eggyel több, mint a két szülő. Nem sürgetem az idő múlását, de ha kirepülnek, majd nagy szenvedélyünknek hódolunk a feleségemmel.

– Elárulja nekünk, mi az?
– Az utazás. A sportesemények közvetítése miatt sokat járom a világot, és igyekszünk a családdal együtt is. Ilyenkor például nagy bolhapiacozók vagyunk. Olyan lakásban nőttem fel, ahol egymást érték a rozsdás kardok, a kicsorbult korsók és az ócska kacatok. Állatorvos édesapám ugyanis az egyetem után egy Balaton közeli majorságba került, és a szegény házakat járva fizetség helyett azt kérte, engedjék föl a padlásra. Nem kereskedett a régi tárgyakkal, imádta a tapintásukat, a hangulatukat. Valószínűleg örököltem tőle ezt a gyűjtőszenvedélyt. Amit egy ideje pénzérmékre korlátozok. Ezek is az egyes országok kultúrájáról, történelméről, földrajzáról vagy növény- és állatvilágáról árulkodnak. És nem utolsósorban kis helyen elférnek.