Hódolat Merylnek

Felbukkan még emlékeinkben a falklandi háború, a Gorbacsovval való barátkozás és a reményekkel teljes nyolcvanas évtized. Ez nem túl sok. Ezért, amikor jegyet váltunk az életéről szóló filmre, azt várjuk, hogy kiderül: mi volt ennek a fantasztikus pályának a kulcsa, hogyan lett az egyszerű szatócs lányából Nagy-Britannia első női miniszterelnöke, mi módon boldogult hasonlóan erős karakterű uralkodójával, miképpen vívta ki az oroszok tiszteletét, akik elnevezték Vasladynek, mennyire valósította meg korszerűen konzervatív gazdaságpolitikáját, miként állt ellen az IRA-nak, mivel nyerte meg őszinte hívével, Ronald Reagennel együtt a hidegháborút – és így tovább, és így tovább.

Jelentem, mindebből semmit sem tudunk meg. Ami kiderül, az leginkább az, hogy Meryl Streep korunk egyik legnagyobb színésznője, aki most is bebizonyítja, hogy nemcsak belebújik az általa megformált nők bőrébe, de teljesen átlényegül. Díjeső járt érte, múlt vasárnap Oscar is. Ezért az egy élményért érdemes megnézni a filmet.

Mert amúgy főleg egy Alzheimer-kórban szenvedő, öreg nő csoszog, matat előttünk, esendően és szánalmat keltően. (Tiltakoztak is az angolok Phyllida Lloyd rendező koncepciója ellen, szerintük „Maggie” élete ennél sokkal többet ért volna. Ráadásul él még, úgyhogy elég bántó a megjelenítés.) És hát fel-felbukkanó emlékeiből nem mindig tudjuk meg, mi a valódi. Kár volt ellőni a puskaport.