Emlékeink útvesztői

Sokáig uralkodott a feltevés a tudományos életben: a magzat és a csecsemő idegrendszere fejletlen ahhoz, hogy tudatosan érzékelje a külvilágot, netán később felidézze az emlékképeit. A lélekgyógyászatban gyermekkori amnéziának nevezett jelenséggel már Freud is foglalkozott a XIX. század végén. Arra a következtetésre jutott, hogy nem vagyunk képesek visszaidézni a hároméves kor előtti emlékeinket, még azokat sem, melyek meghatározóak voltak a fejlődésünkben. Nem emlékszünk, hogyan tanultunk meg járni, beszélni, mit éreztünk, amikor például a testvérünk született. Másként működik az emlékezetünk kora kisgyermek-, másként kamasz- és felnőttkorunkban. Sokáig azt feltételezték, hogy a csecsemőknek és kisgyerekeknek még nem működik megfelelően a hosszú távú memóriája, ami a harmadik életévet követően kezd csak gyors ütemben fejlődni. Mára azonban megdőlt e teória: 2, 3 és 6 hónapos babákkal végzett kutatások szerint egyes ingerekhez bizonyos viselkedésformák rögzülnek – az édesanya hangja, illata, simogatása megnyugtatja, míg a fájdalom, hirtelen zaj, bármiféle stresszhelyzet sírásra készteti a kisbabát. Vélhetően már csecsemőkorban is rendelkezünk az emlékképek tárolásának képességével, csakhogy az élményeinket a beszédkészség híján még nem tudjuk szavakba foglalni, ezért feledésbe merülnek.

Hipnózisban megjelenhetnek egyes korai emlékképek. Amerikai pszichológusok például hipnotikus állapotban lévő gyerekeket kérdeztek, hogy milyen napszakban születtek, miféle eszközöket láttak maguk körül, születésük után rátették-e őket a mamájuk mellkasára. A kutatásban csak olyan gyermekek vehettek részt, akik korábban semmit sem hallottak világra jövetelük körülményeiről. A szakember ezután az anyukákat hallgatta meg, s összehasonlította az elmondottakat. Kevés kivételtől eltekintve, a csemeték és édesanyjuk ugyanazokról a körülményekről számoltak be.

Izgalmas történet: a már felnőtt gyermek az álmáról mesélt, amiben a „főhős” külleme a saját gyermekkori fényképére emlékeztette. Az álombeli kislány a nagyapjával rózsalugassal borított udvarra érkezett vendégségbe, ahol több idős ember szeretettel fogta körbe. A két-három éves forma gyerek kék virágmintás ruhácskában álldogált, s mivel nem jutott neki ülőhely, riadtan kérdezte: „Nekem végig állnom kell?” Mikor ezt elmesélte az édesanyjának, az szóhoz sem jutott az ámulattól: „Igen, tényleg megtörtént, de akkor még óvodás sem voltál! Hogy emlékezhetsz rá?” Válasz (még) nincs, de bizonyos, hogy a csecsemő és a kisgyermek mélyen megéli mindazt, ami vele történik. Sajnos, mire kialakul az énképe és megtanul gondolkodni, továbbá birtokában lesz a megfelelő szavaknak, már nem tud hozzáférni a régi emlékekhez. De ez nem jelenti, hogy azok ne lennének befolyással a személyiségének alakulására, sőt egész életére.