Tanuljunk huculul!

Erős, szívós, ellenálló és kistestű – a Kárpátok pónijának is nevezik, marmagassága 130–145 centi közötti.Patái kemények, általában nem is patkolják. Nyugodt természetű, kocsi húzására, lovaglásra egyaránt használható. Kitűnő hobbihátas, mivel a hátsó lábán könnyedén viseli a súlyt. Jól ugrik, vágtája egyenletes, s e tulajdonága okán a lovas íjászat gyakorlására is igen alkalmas fajta.

Jól tudja ezt Magyar József, az élő múzeumfaluként működő szigethalmi Emese Park lovasa is. Aki szerint az idomításban a lovas elsődleges eszköze a tekintet, a szó, a mozdulat és a simogatás. Csakis így lehet (és szabad) együttműködésre, közös feladat elvégzésére rávenni a négylábút. Azt tartja: az ember társként legyen jelen ebben a munkában, ne pedig ragadozóként – ami az általános ló-tréner viszonyt jellemzi még ma is. E viszonyban a ló bizony ragadozóként tekint arra az erőszakos lényre, aki őt megalázással, félelemkeltéssel, fájdalom okozásával, zablával és sarkantyúval bírja rá az edzési programok végrehajtására. Erőszakosan és egyoldalúan próbál célt érni, a legkevésbé sem alapozva lova természetes ösztöneire, eredendő intelligenciájára: játékosságára és együttműködési készségére. Márpedig éppen fordítva lenne a helyes: az embernek kellene megtanulnia lóul, hogy négylábúja társként (lótársként) tekinthessen rá a közös munkában.
Az Emese Parkban használt szabad idomítási módszer a tanítás során elveti az erőszak durva eszközeit: a zablát, a sarkantyút. A beszéd, a mozdulatok, a simogatások meggyőzik a lovat, hogy teljes bizalommal legyen lovasa iránt, aki ismeri és szereti őt, s akivel nem kényszer az együttműködés, hanem közös játék, amit ő is ízig-vérig élvez.