Nissan Juke Shiro: utáld vagy szeresd

A szülőhazája természetesen Japán, a megannyi furcsa, ormótlan és egzotikus autóforma otthona. De mit is várhatnánk attól az országtól, ahol a Wagon R+ dobozformája az etalon? Természetesen semmi jót, csakis elborult ötleteket. Alapból persze Európának igyekeznek európaiak tervezte autót kínálni. A Juke esetében ezt szerintem biztosan mellőzték. Ez meg mi a franc? Mi a búbánat az a két kerek tányér elöl? És minek van még két hosszúkás lámpa felül? Mi az a pusztító bumerángforma a hátulján? Mégis van, akinek tetszik – annyira szokatlan és meghökkentő, hogy már önmagában ez vonzó benne.

Egyébként a Juke-kal a nissan végre feltalálta a régi idők autóját: kívülről nagy, belülről kicsi, s hátulra alig lehet beszállni, csomagtartó sem nagyon van (Juke: 207 liter, Swift: 211 liter). Papírforma szerint nincsenek erényei, élőben mégis levesz a lábadról. Belül például nagyon rendben van a pilótát körbeölelő formavilág, a Shiro pedig nem a takarékoskodásról szól, itt minden elérhető extrát megkapunk szériában. Egy nagy kérdésem azért még maradt: egy divatos mai autóba miért nem rendelhető xenon? Így a Shiro is a hagyományos sárgás fénycsóvát vetíti maga elé, ami, lássuk be, manapság a széria nappali LED-ek korában nem túl menő.

Elöl jól elférni, a pult átgondolt, de átlagos vagy inkább picit kategórián aluli műanyagokból építkezik. A két különálló színes kijelző közül az egyik a navigáció és a hifi kezelőegysége, a másik pedig a szellőzőrendszert és a hangzatos D-mode menüt szolgálja ki. A gomb felirata ennek megfelelően változtatható. Tehát D-mode-ban lehet NORMAL, ECO és SPORT mód között váltogatni, s a zsebkendőnyi kijelzőre mindenféle adatot (így például a gyorsulás G-értékeit) lehívni. Én a helyükben a két kis kijelző árából vettem volna egy nagyot és azt dobtam volna fel a középkonzolra. Látványosabb és használhatóbb megoldás volna.

A mi  Shiro-nk legnagyobb dobása a hajtáslánc. Először is van egy kapcsolható négykerékhajtás, hátul aktív differenciálzárral, ami szempillantás alatt rakosgatja a nyomatékot a jobb és bal kerék között. Ezt megfejelték az általam legbrutálisabbnak ismert  1,6-os turbómotorral, amit a Nissannál DIG-T-nek hívnak. 190 lóerőt tud, s a legjobb a hangja. Egyszerre hallottam bele a turbót, a nitrót, a kompresszort és az orrszarvú sivítását, mikor végső rohamra indul az elefántok ellen. Ami miatt pedig kifejezetten élvezetes vezetni a Juke-ot, az az alacsony súlypontja. Így gyakorlatilag kockázatmentesen lehet vele vandálkodni közúton. Birkatürelmű a futóműve, a váltója CVT, amit eddig a hibrideken kívül másban nem igazán tudtam megszeretni. A CVT úgynevezett fokozatmentes automata, ahol nincs rángatás, mindig annyi a fordulat, amennyinek lennie kell. A Juke esetében meglepően kellemes, de azért az egész kocsi kézi joystick-ért kiált. Városban 10 környékén fogyaszt, ami persze sok, de például ugyanennyit evett az 1,8-as Lancer is, ami egy sivatag ehhez az élményoázishoz képest.

4x4 nélkül adják csak manuális váltóval, így hát nagy a dilemma, de legalább egy millióval kevesebbe kerül. A csúcsváltozat egyébként 7,6 millióért nem olcsó, pláne, hogy ezen az árszinten a belső kidolgozottság és a méret is hagy kívánnivalót maga után. Persze a Juke-ot meglátni és megszeretni kell, utána ritkán valós érv, hogy ennyiért adnak Golf-ot is.

Egy hét alatt megszerettem a Juke Shiro-t. Hétfőn még esetlennek, vasárnapra üdítő különlegességnek tűnt. Pár apróság zavaró benne, de összességében rá lehet kapni az ízére. A Shiro pedig valódi technológiai csemege – cukormázban, néhány apróbb testi fogyatékossággal. Amúgy meg kéne.