Se tegnapjuk, se jövőjük

Kint a falu: utcán lézengők, kilencvenöt százalékos munkanélküliség, nyomor. Bent a remény: lehet kiút. Ezt jelentheti az ezerkétszáz lelkes faluban működő Kistigris Gimnázium. Ahol a másodfokú egyenletek megoldása mellett ugyanolyan fontos megtanítani: a férjnek nincs joga a családját megverni. Ám ahhoz, hogy a diákok megfogják a feléjük nyújtott kezet, el kellene engedniük – legalább egy picikét – azokét, akikhez a legszorosabb kötelék fűzi őket. Akik ugyanazt tették, mint bármely más szülő: példát mutattak – amilyent tudtak.

Azonban a beás cigányok lakta Alsószentmártonban a település szélénél sokuk számára véget ér a világ. Márpedig itt az élet rendje az, hogy a gyerek tizennégy évesen nagykorúvá válik. Jöjjön csak ide valaki az általános iskolai ballagások idején, akkor van csak igazi népünnepély. A legszegényebb család is disznót vág – még akkor is, ha kölcsönt kell felvennie hozzá. S hogy mi történik a középiskolai ballagások után? Semmi. A legtöbb szülő el sem jön rá. Mert nem érti, mi az az érettségi. Hát ezért fordul elő gyakran, hogy bekopog a kislány az igazgatói iroda ajtaján: – Marcsi néni, terhes vagyok. Szeretnék kiiratkozni.

Marcsi néni fiatal, harminchárom éves. Igaz, helyi viszonylatban már nagymama lehetne. S bár nem alsószentmártoni, a kirekesztettséget szakmai berkekben mégis számtalanszor átélte. Elég volt kiejtenie, hogy az itteni gimnáziumot vezeti, attól kezdve a kollégák nem nagyon akartak vele beszélgetni. De Harmat Máriának a pedagóguslét nem munkája. Hivatása. Ezért kitalált valamit – nem törvényeset, de nem is törvénytelent: a kismamák számára egyéni tanrendet dolgozott ki. Nem ereszti szélnek őket, helyette kismamaszerződést kötnek, melyben rögzítik: egyéni konzultációs lehetőségeket kap, a tananyagot rendszeresen kipostázzák neki – cserébe évente háromszor minden tantárgyból levizsgázik. És senki nem lepődik meg, ha jön vele a nagymama és a kisbaba, hogy a picit vizsga közben is megszoptathassa. Miért van minderre szükség? Hogy túléljék – mindkét fél: ha megmarad a tanulói jogviszony, az iskola nem esik el a kvótától, a kismama pedig a szociális juttatásoktól. Márpedig ez itt létkérdés.

Nemcsak pénzt kap a kiskorú anyuka, hanem esélyt is. A kismamák fele ugyanis ezzel a segítséggel leérettségizik, ahogy tette nemrég Petrovics Zsanett. Ő novemberben fog szülni. A házban, ahova bevezet, több lurkó szaladgál, a testvére gyermekei. Fiatal a szüléshez? Ugyan már! Hisz a faluban akadnak tizenkét éves kismamák, mondják. És mi lesz azután? Vannak-e tervek, elképzelések? – faggatom a lányt, de válaszként nem kapok többet egy-egy félszeg mosolynál.

– Itt csak jelen létezik, abban él mindenki. Számukra nincs tegnap, se jövő. Mert olyant, hogy „holnap van”, nem lehet mondani – hallgatom Mészáros Jánost, akinek viszont van múltja, nem is akármilyen: nagyvárosi sportegyesületek éléről, a pergő gazdasági életből vonult vissza, s lett az ormánsági romafalu testnevelő tanára és a kismamaprogram mentora. Miért? Mert ide vezérelte a sorsa. Ahol nincs tornaterem, se öltöző, de még alapvető felszerelések se, ám a leginkább mégis más hiányzik: a gondoskodó szeretet. – Próbáljuk számukra kinyitni a világot, elvisszük őket könyvtárba, kórházakba, rendőrségre, tűzoltóságra, kiállításokra, hogy ismerjenek meg életpályákat. Óriási a kishitűség: amint kimozdulnak a faluból, vége a világnak. Nem látnak kiutat a nyomorból, apjuk, anyjuk munkanélküli volt.

„Mosolyogj” – hirdeti a felirat az iroda falán. Talán ezt a legnehezebb itt megtanítani…

Benjámin viszont még mosolyog. Helyes kis babaarcocskáján csak úgy világít a szája köré kenődött fogkrém. A kapuban vár rám, a falu szélén. Előttünk kicsi ház áll, benne tizenkét négyzetméteres szoba, abban él a háromtagú család: az apuka, Orsós Roland és az anyuka, Bakó Enikő, aki másfél éve, tizenhat évesen szülte Benjámint. Megismerkedésük előtt Enikő kereskedelmi szakközépbe járt, onnan került a Kistigrisbe, az idén végezte a tizedik osztályt. Roland húszéves múlt, még ő se fejezte be a gimnáziumot. Az elmúlt másfél évben fontosabb volt, hogy a családja enni tudjon: – Kétszer buktam, az én hibámból. Napszámba kellett járnom. Ha jól dolgozol, jól fizetnek, akár háromezret. De csak a nap végén, ha látják már, hogy beleszakadtál.

Most eldöntötte: ősztől folytatja az iskolát. A kisfiú megy bölcsődébe, ők leérettségiznek, aztán meg beiratkozik egyetemre. A diákhitelből talán még házat is vesz. Vagy inkább nem: – Miért ide születtem?! Miért cigánynak?! Miért a nyomorba?! Nem akarom, hogy ő is alsószentmártoni legyen – mutat a kisfiúra. – Elmegyünk. Messze innen. Bárhová. Mit veszíthetünk? Semmink nincsen. Csak mi hárman, egymásnak.

És a szoba. Íróasztal, szék a tanuláshoz? Hova? Fontosabb a sparhelt, azon fő az ebéd. A ház előtt kiskert, nagyon büszkék rá. Az internetről nézték ki, melyik növényt hogyan gondozzák. Mert kérdezni nincs kitől. Egyetlen fénykép lóg a falon Roland szüleiről. Édesapja katonaruhában, mellette az édesanyja. Három éve meghalt. Itteni viszonylatban nem is olyan fiatalon. Harmincnyolc éves volt…

– Pedig ő meg tudná mondani, hogyan vigyem jó irányba a családom – mondja Roland, miközben kikísér. Bent a kicsi elaludt az édesanyja mellén. – Ha nem jött volna a gyerek, Enikő már gyakornok lehetne. Nagyon okos, könnyen tanul. Azt mondja, neki így is jó. Ha másképp lesz, úgy is. Elfogadja a sorsunkat mindenképp. De én néha azt gondolom, hogy elrontottam az életét.