Halász Judit: Csak beszélünk az egyenlő esélyekről

– Ön 1965 óta a Vígszínház tagja. Mi tartotta ott egész pályája során?
– Bár Pártos Géza főiskolai osztályfőnökömtől is sokat tanultam, a mesterséget igazából a Vígben sajátítottam el. Az első 14 év a legendás Várkonyi-korszakba esett. Olyan társulat játszott ott, amibe bekerülni is dicsőségnek számított. Páger Antal, Latinovits Zoltán, Ruttkai Éva, Sulyok Mária, Bulla Emma, Darvas Iván, Somogyvári Rudolf, Pethes Sándor, Bilicsi Tivadar, csak pár név a sok nagyszerű színész közül. Várkonyi Zoltán szelleme, személyisége, színházépítő tehetsége fantasztikus vonzerőnek bizonyult. A rendszerváltásig egyébként nem volt divatban, hogy egy színész színházat cseréljen, rossz néven is vették volna a színigazgatók. Egyszer hívott a Nemzeti, mire Várkonyi – jogosan – egy évig sértve érezte magát, mert semmi okom nem volt elmenni. A rendszerváltáskor pedig – éppen, amikor szerepkörváltáson kellett gondolkodnom – úgy éreztem, már késő.

– Milyen kihívásokkal kell ma megküzdenie egy pályakezdő fiatalnak, ha a színészmesterséget választja hivatásául?
– Nagyon sok minden megváltozott. Mikor én kezdtem, volt valami tekintélye a hivatásunknak – és mi csak színészek akartunk lenni. Ma azt látom a fiatalokon, hogy kénytelenek több lábon állni. Másodévesek voltunk, mikor Keleti Márton fölkért bennünket, lányokat – az idén elhunyt Polónyi Gyöngyit, Béres Ilonát, Tordai Terit és engem – az Esős vasárnap című film szerepeire, Bacsó Péter és Szász Péter voltak a dramaturgok. Óriási sikerünk lett, a bemutató másnapján már ismert minket az ország. Berobbantunk a film által, könnyen kezdhettük a szakmát, főszerepekre hívtak minket az akkori álomszínházba, a Madáchba – itt játszott akkoriban Pécsi Sándor, Kiss Manyi, Gábor Miklós, Tolnai Klári –, a Tháliába, a József Attilába… Reggel futottunk a szinkronba, délelőtt próbáltunk, délután televíziós játékokban vettünk részt, este a színpadon játszottunk. Így meg tudtunk élni, mert pusztán a színházi fizetésből akkor sem lehetett.

– Ön szerint a máig töretlen népszerűségének melyek a sarokkövei?
– Az Esős vasárnapban cserfes kislány karakterét alakítottam, kétcentisre vágott hajjal. Ez sokáig megpecsételte a szerepkörömet, egyre ilyen mulatságos lány szerepeket kaptam. Pedig nagyon meg akartam mutatni, hogy képes vagyok egy értelmiségi fiatal szerepére is. Ugyanakkor az ember a vígjátékokon tanulja meg legjobban a szakmát, és a legnagyobb ismertséget is ezek hozzák. Nem sokkal később aztán Szabó István Szerelmesfilmjével, a Vígben pedig Krúdy Vörös postakocsijával, melyet Kapás Dezső állított színpadra, az igazi szakmai sikert is kiérdemeltem. De férjem, Rózsa János rendező alkotásaiban is emlékezetes szerepeim voltak, a Pókfoci máig meghatározó film számomra.

– Az új színházi szezonban milyen darabokban láthatja önt a közönség?
– Négyben vagyok érdekelt. A Hegedűs a háztetőn ugyebár örökzöld! A Sylvia egy négyszereplős amerikai bulvárdarab, aminek népszerűségét mutatja, hogy idestova már 16 éve játsszuk. A Monoklit márciusban mutattuk be; érdekessége, hogy a rendező, Fesztbaum Béla pont száz évvel ezelőtt megfogalmazott Molnár Ferenc-írásokból, tárcákból, novellákból, jegyzetekből állította össze. Egy szót nem módosítottunk rajta, de éppen olyan, mintha csak ma írták volna őket. Mintha társadalmi vonatkozásokban semmi nem változott volna, és a jellemábrázolása is zseniális. Egyes jeleneteiben ráadásul a hét kollégámmal, akik nagyjából korosztályombéliek, 8-10 éves gyerekeket kell alakítanunk. A Varró Dániel és Presser Gábor jegyezte Túl a Maszat-hegyen című darabban Szösz néneként viszont a legfiatalabb társaimmal játszom együtt. Kicsit sajnálom, hogy gyermekelőadásként szerepel a színlapon, a humor fő forrását ugyanis leginkább a már irodalmi és világtapasztalattal rendelkező nagyobbak értik igazán.

– Az ország lakóinak otthonába és szívébe hanglemezeinek dalai által is beköltözött. Ma már klasszikusnak számító költők – József Attila, Radnóti Miklós, Weöres Sándor stb. – verseit tette szélesebb körben kedveltté. Legutóbbi lemezén pedig kortárs költőkkel, Tóth Krisztinával és Szabó T. Annával dolgozott együtt: az Apa, figyelj rám című album elnyerte az év legjobb gyermekalbumának járó Fonogram-díjat. Dalai ugyanúgy szólnak a felnőttekről, a felnőtteknek is. Kíváncsi lennék: miből táplálkozik, milyen az ön családképe?
– Mindenki a saját családjából indul ki. Nekem nagyon élénken él a tudatomban, az érzelmeimben a gyerekkorom. Sokkal közelebbi kapcsolat fűzött anyámhoz, de amikor néhány éve meghalt az apám, valahogy hihetetlen volt, hogy elveszik valaki, akihez mindig elmehettem megkérdezni a dolgokat, aki tanácsot adott, ha szükségét éreztem. Azt gondolom, az anya az, aki az érzelmeket sokkal erősebben képes a gyerekeibe ültetni és gondozni. Az apák, a férfiak másképp szeretnek. Az anya gyöngédebb, ölelősebb, érzelmesebb. Az apa a hátteret, a biztonságot, a szükséges segítséget nyújtja: hozzá fordul a gyermek, ha valaki bántja, ha valamit nem tud. Ma már persze természetes, hogy az apák is gyesre mehetnek, mégis, az általános családképemben az anya adja az érzelmi hátteret, míg az apa az erőt, a tudást, a biztonságot. Persze mindkettőnek kötelessége, hogy figyeljen a gyerekre. Ennek hiánya a bajok legnagyobb forrása. Nemcsak a családban, de felnőtt életünkben is, az egész társadalomban.

– Máshogy kell szólni most a gyerekekhez, mint annak idején a szüleikhez?
– Nem hiszem, a lényeges tulajdonságok nem változnak: játszani, nevetni szeretnek a gyerekek, és a biztonságot kívánják. Megfigyeltem, mindig a nehezebb körülmények közül jövő gyerekek ambiciózusabbak. Akik könnyen kapják a jót, akiknek megvan a lehetőségük magukba szívni a tudást, kevésbé küzdenek. Mi pedig mindig csak beszélünk az egyenlő esélyekről, de valahogy ez a kívánság rendszeresen elhal az éterben.

– A kultúra területén azonban ön megpróbált tenni ennek érdekében: Mozart Varázsfuvolája és Kodály Háry Jánosa által a komolyzenét kísérelte meg eljuttatni a gyerekekhez. Milyen eredménnyel?
– Nagyon szerették a lemezeket, főleg a Mozart-album bizonyult sikeresnek. Gyermekkoromban lehetetlennek tűnt, hogy valaki ne ismerjen föl bizonyos dalokat a Varázsfuvolából vagy a Háry Jánosból. Szerettem volna tudatosítani, hogy ezek a fontos értékek ma is érvényesek. Sajnálom is, hogy megszakadt a sorozat, de ha lesz időm rá, mindenképp szeretném folytatni.

– Mi a véleménye az utóbbi időszak színházbezárásairól, vezetőcseréiről?
– Mi más lenne erről egy színész véleménye: zokogok. Sajnálom, hogy tehetséges kollégák százai kerülnek az utcára, sokuk a lakbért sem tudja kifizetni. Először éltem meg az idén, hogy a Vígszínház támogatása drámaian visszaesett, alig elég valamire. Hosszú ideje figyelem, hogy a mindenkori politikusok kiejteni sem szeretik a szájukon azt a szót, hogy kultúra. Márpedig a kultúra és az oktatás a legjobb befektetés. Csak azért olyan nehéz ezt elhinni, mert nem egyik napról a másikra hozza meg az eredményét.