Miért választunk mindig ugyanolyan kutyát?

A napokban temettük Halmi Gábor barátomat, s bocsánat, ha a Kutyapostás most arról szól, hogy a hátramaradottak között búslakodik csau-csau kutyája is. Mindig csau-csauja volt, soha más fajtát nem választott. Ahogy a Nobel-díjas Konrád Lorenz sem: ő pedig csau-csau és német juhász keveréket tartott, róluk írta sugárzóan szellemes, kedves, és nem utolsó sorban az állatpszichológiát megalapozó műveit.

Család-otthonSzücs Gábor2013. 01. 04. péntek2013. 01. 04.
Miért választunk mindig ugyanolyan kutyát?

Most olvasom, hogy Csányi Vilmos etológus-professzor pedig elvesztett Jeromosát készül egy hasonló keresztezésből születő új kedvenccel pótolni. És hát a Kutyapostás is immár a harmadik berni pásztorával él együtt…

Vajon miért választunk – ha lehet – mindig ugyanolyan kutyát? (Ez persze korántsem igaz mindannyiunkra, hiszen sokakat egyszerűen nem érdekel a kutya fajtája, mások pedig a nehezen elviselhető haláleset után döntenek úgy: soha többé nem akarnak még egyszer olyan kutyát, mint akit elvesztettek, emlékét így őrzik.)

Én viszont – s lám, mások is így vannak ezzel – azért választok mindig berni pásztort, mert egyszerűen tökéletesnek tartom: a családomnak és nekem is ő pontosan olyan, amit csak álmodni lehet. A tiszteletre méltó mérete, mackóssága és mégis bújó kedvessége, okossága, nyugalma, családszeretete – nem sorolom… De azért mégis: képzeljenek el egy kutyát, aki eredeti szülőhazájában, Svájcban a hegyekben tavasztól őszig legelő marhacsordát őrizte a farkasoktól – és nem szerettem volna a farkasok helyébe lenni –, miközben kerüli a konfliktust, s ha csak lehet, kitér előle… A legmulatságosabb, ha kicsi, ideges kutyák támadják, akkor csak felemeli a fejét, hogy ne érjék el az arcát, s méla undorral néz le rájuk, és nem tépi szét őket – gondolom, sportszerűtlennek találná az esetet.

De hagyjuk a bernik dicséretét – a végén még elfogultsággal vádolnak… –, próbáljunk választ adni a feltett kérdésre: miért választunk mindig ugyanolyan kutyát?

Leginkább azért, amiért például remek találmány a kutyatenyésztés: egy adott fajta adott egyede meglehetősen azonosan viselkedik, nagyjából egyforma a mérete, hasonlók a tulajdonságai; az alapokra általában lehet számítani. Bár az Első Berni, Artúrka, egy úriember (úrikutya) volt, Simon egy bújós kedvenc, miközben Sancho egy gyalázatos zabálógép – azért a főbb jellemvonások mindhármuknál fantasztikusan hasonlóak. És most szerénytelen leszek: azért választjuk mindig ugyanazt a kutyát, mert azt gondoljuk, hogy az nagyon is hasonlít hozzánk. Márpedig – és ezt a kétlábúakkal kötött szövetségekből, barátságokból, netán házasságokból is tudjuk –: az egymáshoz személyiségben hasonló partnerek hosszabb ideig maradnak együtt, mint a kevésbé hasonlóak, és úgy tűnik, keressük is ezt a hasonlóságot a kapcsolatainkban.

És, hogy hogyan megy ez „kutyául” – arról a jövő héten olvashatnak.

Ezek is érdekelhetnek