Bizalomra éheznek az emberek

Először egy szemészeti konzultáción találkoztam a főorvos asszonnyal. Nem volt biztos, hogy mi a baj és a kollégái őt hívták. Az, hogy közösen állították föl a diagnózist, természetes, de az a biztonság és nyugalom, ami a doktornőből áradt, csak később, az ismétlődő kezelések alatt vált világossá. A szemészet most egy átmeneti helyen "üzemel", ami teljesen alkalmatlan ekkora betegforgalom ellátására. És itt a csoda. Csak mosolygó, türelmes orvossal, asszisztenssel lehet találkozni. Mi köze ehhez a docens asszonynak? Tőle indul, és rajta múlik a kollégáinak a hangulata. Egyikük azt mondta: amit tudunk, ahogy viselkedünk, foglalkozunk a betegekkel, tőle tanultuk - szól az Astellas-díjra jelölők egyikének története Parmer Zsuzsannáról.

- Harcol a szó legjobb értelmébe véve a betegség mihamarabbi megoldásáért. Arról nem beszélve, hogy a nyugtató szavak, az érthető magyarázat mennyire megkönnyíti az ember elindulását otthonról. Úgy érzem, jó kezekben vagyok és mindenkinek ilyen emberséges orvost ajánlanék, aki igazán a hivatásának tekinti a munkáját - indokol a másikuk, miért is gondolja a pécsi docenst az év legjobbjának.

- Harminchét éves vagyok, gyermekeit a férjével boldogan nevelő anyuka. Azonban a mindennapos rutinnak egyszer csak vége szakadt, amikor azt vettem észre, hogy az egyik szememmel nem látok jól. Az előzetes vizsgálatokat követően továbbirányítottak Pécsre, a Szemészeti Klinika ambulanciájára. Ott annak ellenére, hogy nem volt előzetes időpontom, azonnal megvizsgáltak. A vizsgálat eredménye egy általában idős korra jellemző rendellenesség volt. Dr. Pámer Zsuzsanna tanárnőhöz kerültem, aki türelmesen, minden részletre kiterjedően alapos felvilágosítást adott. Ezzel mind engem, mind pedig a családomat megnyugtatta, neki el mertük hinni, hogy a kezelés eredményeképpen újra jól fogok látni. És igaza lett - írja a doktornő harmadik betege, aki szintén azért osztotta meg történetét, mert úgy érezte: kapjon ő is vissza valamit abból a sok jóból, amit pácienseinek nyújt nap, mint nap.

Dr. Pármer Zsuzsannáról már a gimnáziumi tanára is megmondta: “Neked csak orvosnak szabad menned, ilyen emberekre van az egészségügyben szükség!”

“Nem tudtam róla, hogy bárki is jelölt, amikor az alapítványtól hívtak, még akkor sem vettem komolyan. De kérték: ne bántsam meg a betegimet, tiszteljem meg őket azzal, hogy visszaigazolom az Astellas-díjra beküldött történeteket. Megtettem. Aztán jöttek az újabbak és újabbak, majd a hívás, hogy jöjjek föl a díjkiosztóra. A hátam közepére kívántam, szakrendelésem volt, zsúfolva betegekkel, nem akartam elvenni tőlük az időt”- emlékszik a “versenyre” a pécsi egyetem docense. “Kiderült, hogy összefogtak, a rendelési várakozás közben is szervezték nekem, hogy rám essen a választás - mesél a doktornő.

- Magánrendelésem nincs, nem ezért lettem orvos. Ez nem a pénzről szól, alapvetően ellenkezik az elveimmel. Azért is van folyton tele a rendelő - mondja Parmer Zsuzsanna, aki úgy áll az orvosi hivatáshoz és ezt tanítja is minden hallgatójának, hogy csakis úgy kezeljen minden beteget, mintha a családtagja lenne. “Nem vagyok különösebben kedves, csak nagyon is reális, a betegeknek erre van a leginkább szükségük. A legfontosabb, hogy bízhassanak bennem, erre éheznek ugyanis a leginkább az emberek”- vallja az év legjobb gyógyítójának választott szemész.