Nem száll el a szó

Ijesztő csattanásra riadnak a vevők a nagyáruház zöldség-gyümölcs osztályán. A zajt gyereksírás követi, mégpedig kánonban. A kerekes bevásárlókocsi, amin egy kétévesforma kisfiú ült, félig felborult, a kicsi addig izgett-mozgott. Egyúttal rábillent a kisfiú négyéves nővérére, aki feladatul kapta, hogy az öccsére vigyázzon. Mindkét gyerek megijedt, de szerencsére egyiküknek sem esett komolyabb baja. Már éppen megvigasztalódnának, amikor beront a képbe az apuka. Ölbe kapja a kisebbiket, majd harsányan szidni kezdi a nagyobbat: miért nem volt óvatosabb, ő lett volna a hibás, ha az öccse megsérül. A kislány bűntudatos arcot vág, majd elsüllyed szégyenében, s már sírni sem mer, mert az apuka azt is megtiltotta neki.

– A szülőkkel és a pedagógusokkal is megesik, hogy nyilvánosan megszégyenítenek egy-egy gyereket. Nem ritkán az iskolában az osztályközösség előtt űznek gúnyt valamelyik diák gyengeségéből – magyarázza a pszichológus. – A legnyugodtabb szülővel is megeshet, hogy olyasmi csúszik ki a száján, amit később megbán. Megbocsátható, ha veszélyhelyzetben rákiabálunk az óvodásra, mert, mondjuk, átszaladna az úttesten vagy netán emelt hangon rászólunk a totyogósra, hogy ne „kacérkodjon” a konnektorral.

Nem szerencsés viszont ráordítani arra a gyerekre, aki nem tudott megfelelni a feladatnak, amihez még túl kicsi. Például a szobatisztaságra szoktatást – és az érzelmi, indulati, akarati kontroll fejlődését – hónapokra is visszavetheti, ha a türelmetlen anya rárivall a kétévesre, mert nem használta a bilit.

– Amikor a szülő folyton üvöltözik, éppen a lényeg vész el, hiszen egyre kevésbé hallatszik ki az információ a szavaiból. Annak, aki ordítva mondja, hogy szeret, nehezen hiszünk – magyarázza a logopédus-pszichológus. – Ha egy kamasznak folyton arról prédikálnak, hogy hálátlan, hiszen mennyi jót kapott a családjától, végül a puszta létezéstől is bűntudata lesz, ami alaposan visszaveti a teljesítményét.

A gyerekkorban kapott sebek évtizedekig sajoghatnak. Ki ne őrizne olyan emléket, hogy igazságtalanul letolták, mert kiszakadt a tejeszacskó vagy leszidták, mert a lépcsőházban hasra esett a szódásüveggel… Ha a gyermek megszokja, hogy mindenért kap, előbb-utóbb beletörődik, és kialakul a tanult tehetetlenség állapota. Ezt a jelenséget a kutatók a kísérleteikben például dobozba tett patkányoknál azzal idézték elő, hogy a legváratlanabb pillanatokban mértek rájuk áramütést. Eleinte menekülni próbáltak, majd rájöttek: nem tehetnek semmit – feladták. Végül már akkor sem másztak ki a dobozból, amikor levették annak a tetejét. Hasonló lelkiállapotba kerülhetnek a feszült családi légkörben élő gyerekek – sőt a felnőttek is, ha úgy érzik: tehetnek ők bármit, képtelenek befolyásolni a körülményeket.

A pszichológus azt tanácsolja: a büntetés azonnal kövesse a „bűnt”. Nem jó, ha a kisdiáknak a nap végén írnak be az ellenőrzőjébe vagy este fenekelik el, mivel már szinte nem is emlékszik arra, amiért kapta. Aranyszabály: ne fenyegetőzzünk olyasmivel, amit nem tartunk be. „Soha többet nem számítógépezhetsz, mert rumlit hagytál a szobádban! Nem viszlek többet vendégségbe, mert malac módra ettél!” – ezek komolytalan ijesztgetések.

A nevelési célból záporozó szidalmak önbeteljesítő jóslatokká is válhatnak. Ha valaki egész gyerekkorában azt hallotta, hogy buta és ügyetlen, felnőttként sem bízik majd önmagában. Amikor a felhőtlen öröm állapotában leledző gyermeket idő előtt korlátok közé szorítják, nem tud kiteljesedni, szárnyát szegi a beszabályozó nevelés. A szép, de nehéz kihívást jelentő szülői szerepre önismeretünk elmélyítésével készülhetünk. És sose feledjük: egyszer mi is voltunk gyerekek…