Emese hiába szeretne boldogulni

Gluténmentes liszttel, étolajjal, zsáknyi ruhaneművel kopogunk be fotós kollégámmal Miskolcon Atiané Rátkai Emeséhez. A csinos, szőke asszony mögül két szép arcú fiúcska kukucskál felénk: a születése óta lisztérzékeny 9 éves José és 5 éves öccse, Omar. (Mark, a 24 éves nagyfiú épp nincs itthon.) Emese elsírja magát jöttünkre. Nem örömében, szégyenében.

– Hiába kértem anyut, mégis ország-világ elé tárta a nyomorúságunkat! Igaz, már szinte mindenünk zálogban van, s lassan megőrülök. Anyu támogat minket, de az ő teherbírása is véges. Egy kiló gluténmentes liszt 1500 forint, s időközben José a tejre is allergiás lett. Az orvos szerint hajszál választja el a cukorbetegségtől. Csak Vénusz étolajat használhatok, Istenem, maguk éppen azt hoztak… Már felvágottat sem ehet, ha szója van benne. Nem kívánom senkinek, hogy átélje, amit én a konyhában naponta. Külön sütöm a kenyerét, főzöm az ételét, s közben Omarral csatázom, aki meg hiperaktív. Rendkívül okos – mindhárom fiam az –, de különben kezelhetetlen. Speciális iskolába kell majd íratnom. Van egy ilyen az Avason, imádkozom, hogy felvegyék.

Míg a fiúk visítva örülnek, mert a zsákból több póló is passzol rájuk, Emese mesélni kezdi élettörténetét. Túl van két kudarcba fulladt házasságon. Első férje autószerelő volt, okos, zsidóságára büszke férfi. De nőzött, kártyázott, mondja az asszony, s pár hónap után ő beadta a válópert. Fiuk, Márk a szakmája szerint gépkezelő, de Miskolcon nem kap munkát. José és Omar apja arab.

– Tizennégy év magány után ismét szerelmes lettem, és férjhez mentem egy jóképű csibészhez. Neki két fiút szültem, vele a házasságom kilenc évig tartott. Fodrásznak tanultam, a végzés után hamar kialakult a kuncsaftköröm. Vendéglátós férjem azonban rávett: költözzünk az osztrák határ mellé, Kőszegre, ahol az ő gíroszüzlete szépen ment, a fodrászatom már kevésbé, mert „egy anyának a gyerekei mellett a helye”. Bármit tettem, mindennel baja volt, lejtmenetbe került az életünk. Végül hazajöttem a fiaimmal Miskolcra – a volt férjem maradt –, de dolgozni sehová sem kellek, pedig a fodrászat mellett több szakmát is kitanultam. Mikor meghallják, hogy „arabok a gyerekeim”, ráadásul az egyik beteg, vége az állásinterjúnak. José a lisztérzékenysége miatt az iskolában is csak olyan „fura” ételeket ehet, amiket én csomagolok neki. Megértem 46 évet, de most karácsonyra életemben először kértem 15 ezer forint segélyt a miskolci önkormányzattól. Először elutasítottak, mivel a fiam betegsége miatt emelt családi pótlékot, Atianétól meg a bíróság által megítélt gyerektartást kapok. Végül ötezer forintot postáztak – január 6-án. Epebeteg vagyok, de a gyógyszereim kiváltására már nem futja. Ha valaki teljesítené három kívánságomat, az első az lenne, hogy José meggyógyuljon. A második: boldog legyen mind a három gyermekem. A harmadik: megint fodrász lehessek, vagy bármilyen munkát kapjak, mert gyűlölöm a tétlenséget. Fiatalon jártam Amerikában, dolgoztam gyárban, voltam babacsősz. Nem számított, honnan jöttem, ki vagyok, becsülték a munkámat. Itthon meg árufeltöltőnek se vagyok jó...