Találkozunk a fagyisnál

Haja oldalt divatosan felnyírva, a fejtetőn tüskésre zselézve. Mellette legújabb kincse, a Csodalámpa Alapítványtól kapott laptop. Carlos a kamaszok lezser nyugalmával hever az ágyán, ölében nyitott könyv. Tóthné Almássy Monika, a Fővárosi Iskolaszanatórium Általános Iskola tanára ma csak neki tanítja a magyar irodalmat, éppen Toldinál tartanak: Miklós vív a farkasokkal – miként immár két hónapja a tizenéves fiú is teszi kitartóan az alattomos kórral.

Egy gyerek daganatos megbetegedése derült égből villámcsapásként éri a családot. Áthelyeződnek a hangsúlyok, bizonytalanná válik a jövő. Az iskolásból egyik napról a másikra családjától, barátaitól, osztálytársaitól elszakított beteg lesz. S az első sokk után máris jön a kérdés: a gyógyulás hetei, hónapjai alatt mi lesz a tanulással?

– Mi, kórházpedagógusok célokat, jövőt ajánlunk, a daganatos gyerek számára ez a legtöbb – mondja Tóthné Almássy Monika, aki eredetileg angol–magyar szakos tanár. – Azokat sem hagyjuk unatkozni, akik csak pár napra kényszerülnek a kórházi ágyba, velük is leülünk beszélgetni, rajzolni, társasozni. Az onkológiai kezelések erősen igénybe veszik a szervezetet, ezért aztán teljesíthető, a természetes érdeklődést követő leckéket adunk fel, melyek a szorongás helyett a felfedezés örömét hozzák. Carlos például elválaszthatatlan a számítógépétől, ezért gyakran kap olyan feladatot, ami miatt búvárkodnia kell a világhálón. Minden gyerek lelkét más kulcs nyitja. Egy tízéves kisfiú kerek perec kijelentette, hogy nem vesz könyvet a kezébe, viszont imádja a legót. Elővettük hát a műanyag kockákat, azokkal matekoztunk, fogalmazásórán a legó-gyárnak írtunk levelet – meséli Monika.

– A kórházpedagógusok adhatnak jegyeket, a kórházban töltött idő nem számít hiányzásnak. Többen hajlamosak a betegségükre hivatkozva elbliccelni a feladatokat, ezért tudni kell jó alkukat kötni – magyarázza Varga Enikő, aki az alsó tagozatosokat okítja. – Megállapodunk a tennivalókban, az elvégzésüket következetesen számon kérjük. Nem használ a gyerekeknek, ha itt más a normarendszer, mint otthon, a hétköznapokban: ha nem kell idejében kelni, feküdni, ha a szülők hagynák, hogy szemtelenebb, rendetlenebb legyen.

– Ismernünk kell a betegségek hátterét, miféle kezeléseket kapnak a gyerekek, s azok milyen mellékhatásokkal járnak – veszi vissza a szót Tóthné Almássy Monika. – Csak így dönthetjük el időről időre, hogy terhelhetjük-e őket, vagy hagyjuk inkább pihenni. A kritikus helyzetekben is mellettük vagyunk, mint ahogy a szüleikkel is átéljük a félelmeiket, bizakodásukat – vagy a reménytelenségüket, amikor a betegség győz a viaskodásban. Az emlékek megmaradnak, rakódnak egymásra, mint könyvek a polcon. Kegyetlen nehéz, de tovább kell lépnünk, vár minket a többi beteg, leülünk az ágyuk mellé…

– Ha a gyerekektől és a szüleiktől is zöld utat kaptunk, még a kórházban töltött időszakban felvesszük a kapcsolatot az iskolával, felajánlva: a kezelőorvossal és a pszichológus kollégával elmegyünk egy osztályfőnöki órára, hogy beszámoljunk a diákoknak a kórházi életről, társuk állapotáról – folytatja Monika. – Csodás pillanat, amikor a gyerek végre gyógyultan hazamehet. Az esetek többségében nem szakadunk el végleg volt betegeinktől. Sokan önkéntes segítőként visszajárnak a kórházba, saját példájukkal adva hitet és erőt a sorstársaknak. Amikor az én feladatom véget ért, minden tanítványomtól ugyanúgy búcsúzom: egyszer találkozunk a fagyisnál…