Visszakerült a partvonalra, de nem adja fel

De hogyan került a munkanélküli, hajléktalan festő a hangulatos belvárosi kávézóba? Zombori Róbert, az üzlet tulajdonosa közös ismerősüktől hallott a nehéz sorsú férfiról. Személyesen először egy penészes pincében találkoztak, ahol barátok jóvoltából időnként alkothatott és elkészült műveit is ott tárolhatta. Mentőövet kell dobni ennek az embernek – határozta el a látottak alapján Zombori, aki bevallottan rajong az értékes és érdekes dolgokért. Felajánlotta hát kávézóját, ahol a nyitvatartási idő alatt kedvére festegethet patronáltja. Épp csak annyi hely kell neki, hogy elférjenek az eszközei.

Lapozgatunk az ötvennyolc esztendős Károly Ferenc György múltjában. Kalocsáról származik, már gyerekkorában felfigyeltek a kézügyességére.

Nagy álma vált valóra, amikor 1970-ben a Kecskeméti Rajzfilmstúdióba került, ahol egyebek közt a János vitéz című produkció fázismunkálataiban is részt vett. Intő jelnek fogta fel, amikor környezetében mondogatták neki, hogy művészetből nem lehet megélni, tanuljon valamilyen „komolyabb” szakmát. Felvették az államigazgatási főiskolára, majd a diploma megszerzése után húsz évig ezen a területen mozgott. Végigjárta a ranglétrát: volt beosztott és vezető is. Aztán a rendszerváltással megszűnt a tanácsi rendszer, neki pedig az állása. Munkanélküliként újabb kihívással kellett szembenéznie, hat éven át ápolta beteg szüleit. Haláluk után eladta a lakásukat, hogy két testvérével rendezni tudja az örökséget. A maradék pénzből vett egy kis házat Egyeken, gondolván, ott majd sikerül új életet kezdenie. Munkát nem talált, viszont a festményeit bemutatták. A tárlatot látták a településen tartózkodó lengyel delegáció tagjai, akik azon nyomban meghívták egy vendégkiállításra. S mindjárt lettek irigyei is a faluban...

Nélkülözésekkel teli hét év következett. Huszonhatezer forintnyi munkanélküli-segélyből csak tengődni tudott. Papírdobozzal, gallyal tüzelt, kis híján megfagyott a saját otthonában. Ennivalóra alig telt, száraz kenyérhéjat rágcsált, amit valaki a kutyájának akasztott a kerítésére nejlonzacskóban. Valami különös szerencse folytán később lehetőséget kapott Balmazújvárosban a közmunkaprogram levezénylésére.

Javaslatokkal is előállt, melyek annyira megtetszettek a polgármesternek, hogy újabb feladatra kérte fel. De a szerződésből nem lett semmi, a megbízást másnak adták. Munkaügyi per lett belőle. Megvonták a szociális segélyét, tizennyolc hónapig egy fillért sem utaltak neki. Úgy érezte, a nyomorból csak úgy tud kikecmeregni, ha visszatér Kecskemétre.

Túladott a házán, és útnak indult. Károly Ferenc György sorsa semmit nem változott. Régi barátai segítettek neki elhelyezni a festményeit egy iskolai pincében, szállást adtak neki. Számíthat a Máltai Szeretetszolgálatra is.

Megpróbált diplomájához szabott munkát szerezni, de nem járt sikerrel. Hogy legyen valamennyi jövedelme, beállt utcaseprőnek, amit egészségügyi okok miatt abba kellett hagynia.

Felajánlották neki, legyen bázisőr – ezt az állást viszont két hét után megszüntették. Újra közterületre küldték, szemetet szedni. De nincs olyan fizikai állapotban, hogy nyolc órán át járja a terepet, foglalkoztatásának közös megegyezéssel vetett véget.

Bár visszakerült a partvonalra, nem adja fel. Derűsen néz a jövőbe, bízik benne, hogy ezután már csak fölfelé vezethet az útja. Nincs benne keserűség. Főleg azért nincs, mert társai nem hagyják elveszni. Alig tudja felfogni, hogy hátrahagyhatta a dohos pincét, és emberhez méltó körülmények között festheti képeit a kávéházban. Egyik műve már gazdára talált. Ha a példa ragadós, remény van arra, hogy az alkotó összeszedhesse magát.