Az utolsó nagy siker Vágó kvíze volt - vége a műveltségi vetélkedőknek

Fintorogva nézzük a versenyt: ki tud tovább egyensúlyozni az orra hegyére állított szívószállal egy pingponglabdát. Azon is felhördülünk: ki tudja megmondani, hogy az Osonó ocsmányságok című filmben ki játszotta a főszerepet. Sóhajtunk: hej-haj, Vitray Tamás, hej, Egri János, haj Vágó István... Bezzeg... és bizony... és lám, lám...

Mai eszemmel már alig tudom elképzelni, hogy volt idő, amikor egy ország rágta a körmét a feszültségtől, meg tudja-e mondani a versenyző: pontosan melyik évben záratta be I. Erzsébet királynő Stuart Máriát a dutyiba, utóbbi hány évig és hány napig raboskodott, és hogy hívták a börtönőrt?! És hogy szakadt ki négymillió emberből a megkönnyebbült sóhaj, amikor Héthy Apor vagy Mádai László összpontosított és megmondta. Hihetetlen, hogy ezt néztük mindnyájan!

Ez tudott lekötni egy országot? Ennyire elbűvölt minket a tudás? Mindez arról jutott eszembe, hogy a minap, kapcsolgatván a csatornák között, egyszer csak megpillantottam egy csinos, szőke fiatalasszonyt, amint picit lámpalázasan, de bátran és mosolygósan köpivágja a válaszokat Egri János legnehezebb kérdéseire is. Az m3 csatornán az Elmebajnokság ment 1984-ből. Az okos szőkében pedig örömmel és büszkén ismertem fel Lovass Ildikót, régi, kedves kolléganőnket. Ildi akkor még nem dolgozott a Szabad Földnél, most meg már nyugdíjas, de amíg velünk volt, mindenki ismerte hatalmas lexikális tudását, műveltségét. Soha nem említette, hogy korábban sok fordulón továbbjutott a nyolcvanas évek legnépszerűbb kvízjátékában. Ha tudása nem is lepett meg, de bátorsága igen: azért nem volt semmi 4-5 millió néző elé kiülni…

És elnéztem Héthy Aport, ezt a kerubarcú, szupermemóriájú bajnokot, a Rádiózenekar hegedűsét, aki megnyerte az évadot, s jól emlékszem Mádai Péterre is, a komoly mérnökre – istenem, ők voltak akkor a tévézés sztárjai. Nem pedig az olyan méretes tahók, mint akik például a nemi szervükkel játszanak propellert a kamerák előtt…

Az utolsó nagy siker Vágó kvíze volt, a Legyen ön is milliomos! a kétezres években. Itt már nem csak a tudás érvényesült, taktikázni is lehetett, meg olykor a blöff is bejött. A licencműsort Vágó teljesen a saját egyéniségére szabta, kilenc évig szárnyaltak. Ez még az Elmebajnokságnál is jobb volt, mert itt nem érezhette a néző egészen ostobának magát. Volt úgy, hogy már 15 millióig is eljutottam (persze otthon, a saját tévéfotelemben ülve), és önelégülten, boldogan dicsekedtem „eredményemmel.”

Aztán meg ráuntunk. Kilenc év után abbamaradt, s bár történtek újraélesztési kísérletek Fábryval, Friderikusszal, ezek már csak rövid életre voltak ítélve. Hiába minden – vége a műveltségi vetélkedőknek. És elmúlt a bölcs, idősödő, elegáns urak divatja is, amikor azt láthattuk, hogy a műsorvezető maga is tudja a válaszokat. Hiszen Vitray, Vágó, Egri, Rózsa György nemcsak jó játékvezetők, hanem maguk is széles műveltséggel rendelkező tévések voltak. Ma fontosabb, hogy a játékvezető haja minél jobban zselézett, ő maga fiatal és csinos legyen, gyorsan reagáljon, s humorosan. Sebestyén Balázson vagy Majkán látszik, hogy ha a játék során véletlenül befut egy-egy műveltségi kérdés, akkor fogalmuk sincs róla. Lehet, hogy a monitorukon ott a helyes válasz, de az odaírt két szónál többet nem tudnának mondani a témáról. Gundel Takács más, ő a régi iskola modern embere, de nála is a gyorsaság, a humor és a ritmus a fő. A kérdések meg annyira esetlegesek, hogy sokszor csak vaktában lehet rájuk felelni.

De hát csak a bolond siránkozik azon, hogy más idők járnak. Én biztosan nem szeretnék ott tartani, mint 1984-ben – bár nem volna rossz harminc évvel fiatalabbnak lenni. Na de most lenni fiatalnak? Azt meg valamiképp mégsem szeretnék…