Az átkozódásokról szól Grétsy Tanár Úr ezredik Őrjárata

Egy-egy káromkodó, szitkozódó formáról korábban már írtam rovatunkban (Egy frászt! Az árgyélusát!), de főleg magát a kulcsszót értelmezve, magyarázva.

Most azonban nem egy-egy kiragadott szóról, szólásról vagy egyéb nyelvi megnyilvánulásról írok, hanem arról a jelenségről, amelyre már cikkem címében is utaltam: nyelvhasználatunkban a múlt század hatvanas-hetvenes éveitől kezdve egyre inkább teret hódít a durvaság.

Tanultságuktól függetlenül mind a fiatalok, mind a felnőttek beszédében – és kisebb mértékben ugyan, de írásában is – mind jobban terjed a faragatlan, goromba stílus, a gyalázkodás, a durva és a trágár szavak, fordulatok nyakló nélküli használata.

Nem erénycsőszként szólok erről, hanem a jó ízlés „nevében” és védelmében emelek szót, annak tudatában, hogy mindenki a saját szerencséjének a kovácsa, azaz joga van bármilyen módon beszélni és viselkedni, ám tudnia kell, hogy őt meg mások nem kis részben ennek alapján fogják megítélni. Azért szólok, mert nem szeretném, ha korunkban, az átkozódások korában éppen ennek a viselkedésnek, ennek a beszédmódnak, ennek a stílusnak az ázsiója még növekedne is társadalmunkban.

Az indulat persze fékezhetetlen, s az emberek túlnyomó többsége bizonyos helyzetekben (pl. akkor, ha a szög helyett a saját ujjára sózott egyet a kalapácsával vagy egy rossz mozdulattal vadonatúj fehér ingére löttyintette kávéscsészéje teljes tartalmát) – egyéb módok, így vázáknak vagy tányéroknak a tükörbe vagy a tévé képernyőjébe való belecsapdosása mellett, illetve helyett – ellenállhatatlan kényszert érez indulatainak verbális úton való levezetésére is. Ezt tudomásul kell vennünk.

De azt is tudnunk kell, hogy nagyfokú jó szándékkal, kitartással és akarattal rá is nevelhetjük magunkat arra, hogy a jó ízlés és a jó modor még a legmelegebb helyzetekben se hagyjon teljesen magunkra, hanem őrzőangyalként álljon ott mögöttünk, és segítsen megzabolázni indulatainkat, cselekedeteinket, szavainkat.

Ha mindenképpen káromkodnunk, szitkozódnunk kell, akkor egy rejtett vészjelzővel mozgásba hozott fék segítségével tompítsuk dühkitörésünket: a legtrágárabb, tehát az anyázással, a testi funkciók emlegetésével kezdődő átkozódó formákat erőnkhöz mérten szelídítsük meg, hagyományos népi formákkal színezzük ki, szépítsük meg legalább egy picinykét, egy morzsányit!

Klasszikus költőnk, Weöres Sándor A jóságról című versét így kezdte: „Káromkodj, ha jónak látod, / szidd az embert és világot, / ha szitkod szép: élvezem.”