Lestük a harcsát

Vagy húsz esztendeje a mi családunk is megismerte e műfajt, ugyanis úgy döntöttünk, hogy a lányunkat nem engedjük tovább butítani az általános iskolában. Ezért az ötödik osztályból kivettük, amit aztán a nejem és jómagam patronálásával fejezett be. Az asszony tanította a humán-, én pedig a reáltárgyakat, s tán nem is rosszul, hiszen végül minden tárgyból ötöst kapott a gyerek.

Azért írok, hogy mindenkit buzdítsak az otthontanításra, nem olyan ördöngösség az. Állításomat illusztrálva szeretném elmesélni legmegrázóbb élményemet, ami a biológia tantárgy oktatása közben ért.

Szépen haladtunk a fejezetekkel, mígnem egyszer csak odaértünk, hogy: Lesőharcsa. A lányom érdeklődve nézett rám, én meg kissé nyugtalanul kezdtem lapozgatni a könyvben előre-hátra: hogy kerül ide ez a lesőharcsa? Hiszen eleddig szó sem volt a természetes vizekről, hogy ugyebár van folyó meg van tó, tenger és óceán, hogy az egyik édes, a másik sós, s hogy ezekben élnek növények és állatok, a vízben élő állatok lehetnek emlősök, halak, kétéltűek, rákok, csigák, korallok, planktonok, egysejtűek, mit tudom én, mik, hogy ezek növényevők, húsevők, vagy nem tudom, mit evők – de nem, minderről egy szó sem, csak durr bele: lesőharcsa.

A lányom most harmincéves, s meg kell, hogy mondjam: bizony nem lett tengerbiológus. De speciel a lesőharcsáról mindent tud…