'Fenekem, lábam is emelném - Mosolyognék - Ezúttal nem sikerül'

Szeretettel várunk rúdtáncfitneszóráinkra, kortól, nemtől, testalkattól függetlenül bárki belevághat – olvastam a sorokat. Ki tudna ilyen csábításnak ellenállni? Azért kiokosodom: trikóban, sortban, zokni nélkül próbálkozhatok, de a törülközőt, vizet se felejtsem otthon. (Hölgyolvasóinkat kímélve kompromisszumot kötök: a tréningalsó és a zokni a fotó idejére ideiglenesen marad.)

Bűti Bettina fogad a solymári teremben. Roppant mutatós, s akkor még nem is dicsértem túl. Tőle hiteles, hogy ez a torna egyedülálló módon erősíti az izmokat, növeli a hajlékonyságot, fejleszti a koordinációs készséget. S bár a mozgás könnyednek tűnik, kőkemény munka ez. Olyan izmot is megdolgoztat, amiről nem is tudtuk, hogy létezik. Bettina aerobicolt, kondizott, de ezeket egyhangúnak találta. Mikor megtudta, hogy Pirner Alma elkezdte a rúdfitneszoktatást – ennek már hét éve –, jelentkezett nála. Kipróbálta, s kiderült, van érzéke hozzá. Személyi edzőként ma már tanítja is.

Nem szívesen igazítok ki hölgyet, de rosszul tudja: a rúdfitneszt nem Alma hozta hazánkba, hanem U. Tibi barátom a '90-es évek közepén egy csongrádi diszkóban. Jókedvűen érkeztünk. A terem közepén egy rúd állt, amin a helyiek szerint éjfél után egy hölgy mutatós produkcióval szórakoztatta a nagyérdeműt. Most figyeljetek, szólt Tibi, lendületet vett, s a rúdra ugrott. Mindig fogyókúrázott, aznap 132 kilóval mérlegelt. Azt tervezte, a rudat elkapva a lábát égnek löki, s megpördül, de az egész miskulancia kiszakadt, Tibi egy asztalra zuhant, italt borogatott, poharakat tört. Percekbe telt, míg a tulajnak elmagyaráztuk, nem duhajok vagyunk, titkos küldetésben járunk, miről jobb, ha nem is tudja, mi az.

Hagyjuk a múltat! Bemelegítéssel kezdünk: láb-, csípő-, karkörzés. Ez még viszonylag szuszogás nélkül megy. Bettina úgy mondja, a rúdfitneszben öt szint van. A kezdő – speciel most ez leszek én – könnyed forgásokkal, kisebb erőelemekkel indít. Az ötödik szint? Ki ott tart, már mindent tud a rúdon: akár fejjel lefelé lógva-pörögve közlekedik. Két világbajnokunk – Szabó Liza és Páll Orsi személyében – már ebben a sportágban is van. Bettina? Naprakész, de nem versenyez, tanítani szeret. Mondja, akadt hölgy, ki moletten jött, az első órán semmi sem sikerült neki. (Ezzel egyébként majd’ mindenki így van!) Bánatosan ment haza, de nem adta fel, három hónap alatt olyan alakja lett, amit maga se remélt. Most sírva telefonál, ha egy órát ki kell hagynia. „Számomra nem egy érem, hanem ez az öröm”, mondja Bettina.

Lábujjhegyre emelkedem, lépek, egy, két, három. A rúdra vetődöm, hogy szép kecsesen, ahogy a kígyó tekeredne, lepörögjek róla. A lépés sikeres, a pörgés nem akar összejönni. (Nyilván a tréningruha miatt.) Aztán újra egy, kettő, három lépés – megint semmi. Az oldalsó zászlótartásban már van némi sikerélmény: centikre emelkedem el, de a zokni lehúz. Újabb gyakorlatokkal kísérletezem, olyan izmokat mozgatok, amikről nem tudtam, hogy vannak, de vannak, mert itt húzódik, amott meg fáj. Már nyújtunk, mikor kérdem, férfiak is jönnek? Ön az első, feleli Bettina. Ugye, nem volt túl nehéz, kérdi. Nem, lódítom, de tudom, sírva azért nem telefonálnék, hogy a következő órára nem megyek. Hölgyeim, szabad az út, a rúd, önöké a terep! Uraim, azért egy próbát önöknek is biztosan megér…