Legyőzhetetlen amazonok

Amellett, hogy az életükért aggódnak, gyakran elveszettnek hitt nőiességüket is siratják a melldaganattal műtött nők. „Szeretnénk bizonyítani, hogy mi, csonkolt asszonyok is lehetünk teljes értékű emberek” – fogalmazzák meg, mit is éreznek. Az egri Amazon Klubban mintegy százan fordultak meg az alapítás óta eltelt negyedszázadban, most csaknem negyven tagot számlálnak. Volt bátorságuk ahhoz, hogy megtörjék a mellrák diagnózisához köthető tabukat, a nevükkel vállalják a történetüket. S mindezt annak dacára, hogy ma is akadnak, akik úgy húzódnak el a rákosoktól, mint
ha fertőző betegek volnának…

– Egy pénteki napon derült ki, hogy rosszindulatú daganatom van, a következő szerdán megműtöttek. Ennek már 24 éve, de úgy emlékszem rá, mintha tegnap történt volna. A betegség derült égből villámcsapásként ért. A jobb mellembe került, de itt vagyok – emlékezik Kovács Lajosné, Terike, a klub korábbi elnöke, aki már 82 éves, de a temperamentuma ma is fiatalos. Meséli: a sebész vigasztalta, hogy ugyanolyan nőnek vallhatja magát, mint korábban, és a férje is kitartott mellette. Szerencséjére a betegség nem tért vissza. – Sokáig tagadásban, hallgatásban éltem, aztán egy kiránduláson kiderült: műtött vagyok. Rájöttem, hogy senki nem néz rám emiatt rossz szemmel, ezért később mertem róla beszélni – mondja Terike. A klubban számos sorstársával találkozott, akik ugyanezt élték át, ezért tarthatják egymásban a lelket. A mellműtét után sokan az utcára is félve mennek ki, rettegve, hogy meglátszik rajtuk a „hiány”. Ahhoz is nagy levegőt kell venniük, hogy felvegyenek, mondjuk, egy kivágott ruhát…

Az egri klubba ma már bármilyen rákbetegséggel diagnosztizált sorstárs beléphet. Sőt akad olyan melldaganatos tag is, aki férfi. Igen, az erősebb nem tagjainál is megjelenhet ez a betegség, ráadásul ők később kerülnek orvoshoz, mivel nem gondolnak az emlő önvizsgálatára.

A klub mai elnöke, Polonkai Józsefné, Éva egy jóindulatúnak mondott, de igen kényes helyen lévő, kiújuló, tartós fájdalommal járó daganattal küzdött meg, szinte már megváltásnak érezte a műtétet. Azok közé tartozott, akik kicsit nehezebben nyílnak meg, ám a klubban sikerült feloldódnia. Itt az sem probléma, ha valaki csak fél év után érzi késznek magát arra, hogy elmondja a betegsége históriáját. A közös kirándulások, bográcsolások segítenek abban, hogy valódi közösség formálódjon, barátságok szövődjenek. Ezzel pedig esélyt adnak maguknak a túlélésre. Ha valamelyikük visszaesik, együtt izgulnak, buzdítják egymást.

Az egyik klubtag mondta: – Amikor a kemoterápia után a kagyló fölé hajol az ember, úgy érzi, ez a vég. Aztán mégis van tovább… Arról sosem szólnak a statisztikák, mennyien gyógyultak meg. Fontos, hogy a sikertörténeteket közreadjuk, melyekből erőt meríthetnek a daganatos betegek.