Guba Zoltán: Míg ez a halk zene szól

Járni is alig tudott még, mikor a hangszert, amit a nagyapjuktól örököltek, először a kezébe vette. Még összetöri, riadoztak a szülei, majd legyintettek. Repedt is, bárki próbálkozik vele, hamisan szól, hadd játsszon, ha összetöri, az se dráma. De nem törte össze, egész nap nyaggatta, s ötévesen már úgy játszott, hogy a jó szülők összenéztek, mi vagyunk elfogultak vagy a gyerek ennyire ügyes? Pénzük nem volt, de ismert tanárhoz vitték, hallgatná meg, tényleg olyan ügyes a fiú? S a tanár, bár lett volna dolga egyéb, mondta, jól van, mit játszol? Nem tudom a címét, tegnap a rádióban hallottam, megtetszett. S a fiúcska játszott, a tanár hüledezett, ugratják, vagy mi? A szülőket félrevonta, tőlük tudakolta, ki tanította a gyereket? Senki, felelték, mi nem muzsikálunk, a fiú, ha zene szól, a tévét lesi, a hegedűst, hogyan cifrázza. A kottát ismered, kérdezte a fiúcskát a tanár. A fejét rázta, a betűket se, csak jövőre megyek iskolába. Jó, mondta akkor a tanár, s gonoszul lemezt tett fel, na, ezt próbáld. A fiúcska kis tévesztéssel, ami írható a hangszere számlájára is, lejátszotta. Újabb lemez, újabb varázslat, a tanár érezte, kincset talált. Bár szerette a pénzt, amiben szinte mindig szűkölködött, ingyen vállalta a tanítást. Ezentúl hozzá járt a fiúcska. Tanult, ügyesedett, valóságos virtuóz lett, mire tanára a kollégák elé eresztette. S a tanítók elhűlve hallgatták, ilyen még nem volt talán soha. Trükköt sejtettek, nézték a fiúcska ujjait, alig mozdulnak, vonóval húrhoz alig ér, finoman játszik, s mégis erőteljesen, mintha nem a húrokon, az idegeiken húzogatná a vonót. S úgy játszik, hogy az már nemcsak bizserget, de szinte fáj. S amit kolléga ritkán tesz, tanártársuk kezét szorongatták, gratulálunk, ezt a fiúcskát az isten sem menti meg a világhírnévtől.

Tévedtek. Később túl sok tanár finomított a fiú játékán, ne ösztönből játsszon, hanem szabályosan, hogy akár oktatófilmeken szerepelhessen. S ő jó diák, megtanult mindent úgy, ahogyan kérték, s játszott szépen, tisztán, abban hiba nem volt. Csak játék közben az a kis bizsergés hiányzott, amitől a végén a hallgató talpra szökken, s kiabál, hogy volt, és vörösre tapsolja a tenyerét. És érezte ő is, ez már nem úgy szól, mint régen, próbálta hát felejteni a tanítást, újra érzéseire hallgatni. Attól is összezavarodott, mikor a fények őt mutatták, térde, teste remegett a pódiumon. Várta, hogy szűnjön a remegés, annyira várta, hogy bepánikolt. Szólista nem lett belőle, lépett egyet hátra, beült a többiek közé, a zenekari árokba. Panaszra oka nem lehetett, negyedszázad alatt bejárta a fél világot, s zenélt, amiért pénzt is kapott. Két éve szóltak, spórolni kell, próbára, előadásra ne jöjjön többé. Jönnék én kevesebbért is, próbálkozott. Fejcsóválás volt a válasz, nem akarunk megsérteni. Próbálkozott más együttesekkel, ne haragudj, de megvagyunk, majd szólunk, mondták. Próbálkozott színházaknál, éttermeknél, hol addig nézőként-vendégként járt, de ott sem kellett. Mihez ért? Zenéhez? Zenész közmunkásunk még nem volt, örömködtek vele a hivatalnál. A nyugdíj még van, segélyt nem kér. Bár félt, fogta a hangszerét, aluljáróba ment, s játszott. Aki hallotta, legyen bár a dolga sietős, megállt, tapsolt neki, a nyitott hegedűtokba pénzt dobott. S ő boldog, mert másoknak újra örömet okoz. Játszik esőben, szélben, meleg elől az aluljáróba húzódva. Játszik, míg engedik, míg a vonó ki nem esik a kezéből.