A Szabad Földnek köszönhetem

Tisztelt Szerkesztőség!

Szívből köszöntöm a 70. születésnapját ünneplő Szabad Földet. Mivel én is augusztusban születtem, és 13 évvel vagyok idősebb az újságnál, megragadom az alkalmat, hogy elmondjam, mit köszönhetek a Szabad Földnek.

Tízgyermekes parasztcsaládban születtem, hatodik gyerekként. Nagyon szerettem olvasni, és amint megjelent a Szabad Föld, attól kezdve járattuk. Ebből olvastunk fel a délutáni pihenéskor. Akkor még meséket is közöltek, emlékszem a Szeles család történetére, tanulságos mese volt versbe szedve.

A Szabad Földben bukkantunk rá 1949-ben egy olyan felhívásra, amelyben a Pécsi Pedagógiai Gimnázium felvételt hirdetett munkás és paraszt származású fiatalok számára. Az a feladat várt rájuk, hogy ha végeztek, menjenek vissza a falujukba a kultúrát terjeszteni. Megörültem ennek, mert szerettem tanulni, sokat foglalkoztam kisebb gyerekekkel, mindig éreztem, hogy van bennem „elhivatottság”.

De! Volt egy szigorú apám, akinek az volt az elve, hogy a fiúk tanuljanak, a lány maradjon otthon, menjen férjhez és szüljön gyerekeket. Tehát megtiltotta a tanulást. Édesanyám megengedte volna. Így apám tudta nélkül elmentem Pécsre felvételizni. A nővérem varrónőnek tanult, otthon varrt. Ő adott az útiköltségre pénzt. Szerencsém volt, felvettek, s még ingyenes kollégiumi elhelyezést is kaptam. Apám csak akkor szerzett tudomást a dologról, amikor megjött az értesítés arról, mikor kell bemennem és mit kell vinnem magammal. – Úgy menj ki ezen az ajtón, hogy többé ide nem jöhetsz! – mondta.

Akkor voltam 17 éves, egy kissé túlkoros, de nem számított, vállaltam ezt is. A fiatalabb bátyám kereskedelmibe járt, nekem adta az egyik fekete klott alsónadrágját tornanadrágnak, én varrtam egy fehér blúzt hozzá magamnak. A nővéremtől kaptam egy hálóinget. Volt két váltás ruhám, kötényem, néhány darab fehérneműm, így mentem el hazulról.

Attól kezdve önfenntartó életet éltem. Nyaranta elmentem Máriagyüdre, és a téeszben vezettem a „nyári napközit”, amíg a tanítási szünet tartott. Így az asszonyok is tudtak dolgozni járni, én meg keresethez jutottam. Ebből a pénzből vettem ruhaanyagot, amit a nővérem megvarrt. Megvettem a tankönyveimet, írószereimet. Optimista voltam, bíztam magaban.

Ezerkilencszázötvenkettőben kaptam meg az óvónői diplomámat. Áldott jó igazgatóm, Seres Józsi bácsi és a rajztanárom, Kelle János javaslatára továbbtanultam a Tanárképző Főiskola természetrajzrajz szakán. (Ők is láttak bennem tehetséget.)

Főiskolás koromban lettem véradó. Négyszázhatvan forint ösztöndíjat kaptam, abból fizettem a főiskolai költségeimet. De a véradásért akkor 36 forintot fizettek és tízórait is adtak. Ebből a pénzből futotta fodrászra, színházra, mozira meg szépirodalmi könyvekre. A főiskolás esztendők voltak életem legboldogabb évei.

Ezerkilencszázötvenötben államvizsgáztam, utána azonnal állást kaptam. Nagyon szerettem tanítani, ingyen is megtettem volna, ha gazdagabb vagyok.

Azután férjhez mentem, szültem két fiút. Korán megözvegyültem, de a fiaimat továbbtaníttattam, hogy ne olyan életük legyen, mint nekem volt. Nem volt könnyű két felsőbb iskolást taníttatni az akkori pedagógusfizetésből. De kibírtam. Az egyik fiam agrármérnök, a másik geodéta lett.

Az idén májusban vettem át a 60 év után járó gyémántdiplomámat a Pécsi Egyetem aulájában. Büszke és boldog vagyok, hogy saját erőmből és akaratomból a kis parasztlányból tanárnő lettem. Köszönet érte a Szabad Földnek.

Azóta is tudom, mi a takarékosság, s be tudom osztani a nyugdíjamat is. Egy kis parasztházban élek egyedül. Mostanra már „betegecske-öregecske” lettem, de az optimizmusom a régi. A kedves fiaim a családjukkal együtt sokat segítenek, amiben csak tudnak.

Köszönöm, hogy elolvasták a levelem. Hosszú, hasznos életet kívánok a Szabad Földnek és minden dolgozójának!

Tisztelettel:
Kovács Etelka
nyugalmazott tanár, Borjád