Bírja a sót a ballagófű

Él a Tiszántúlon egy különös növény, ami ilyenkor, ősz végén, tél előtt vándorútra kel. Sziki ballagófű (Salsola soda) a neve, élőhelyei pedig a szikes tómedrek, vakszikes területek, szikes legelők. A neve kicsit becsapós, mert nem fűféle, hanem kétszikű, és a libatopfélékhez tartozik. Sókedvelő növényként a magasabb sótartalmú, száraz élőhelyekhez alkalmazkodott. A Kö­­rös–­­Maros Nemzeti Parkban a kar­­dos­kúti Fehértó környékén két ilyen klasszikus élőhely is van: az egyik a Fehér-tó medre, s az orosházi Kis-Sóstó. Ezeknek a medreknek a ki­­száradó iszapfelszíne megfelelő életfeltételeket biztosít a sziki ballagófű számára. Hasonlóan a többi szikes tavi fajhoz, a ballagófű mennyisége is az adott év vízjárásától függ. Idén különösen nagy mennyiségben nőtt a Fehér-tó medrében. Amellett, hogy sókedvelő növény, szárazságtűrő is, mert korábban, a még nedves iszapból nagyon sok vizet tud felvenni, s azt elraktározva hosszú ideig meg is őrzi. 

Október-novemberben a ballagófű előbb gömbölyded formát vesz fel, aztán elválik a tövétől. Az elszáradt növényt a szél ördögszekérként görgeti, miközben az elszórja a magvait, így biztosítva a saját terjeszkedését. Más sztyeppi növények, például a mezei iringó és a fokozottan védett tátorján is hasonló terjeszkedési módszerrel bírnak. A Fehér-tó medrében e hetekben gyakran megfigyelhetjük, ahogyan ezeket a világosszürkés, sárgás színű gömböket sodorja a szél. A mederszélen helyenként útjukat állja valamilyen természetes akadály, de egy részük kijut a környező gyepterületekre is, s ha valami nem akasztja meg őket, egészen messzire elballaghatnak.