Sorsfordító öt perc - A beteg életének egyik legfontosabb beszélgetése!

– Törvény írja elő, hogy a cselekvőképes beteg jogosult teljes körű tájékoztatásra: felnőtt ember esetében személyesen vele kell közölni a diagnózist. A mérlegelés joga azonban a páciensé, aki eldöntheti, hogy lemond- e erről a jogáról. Tehát ez esetben csak akkor jártak el jogszerűen az orvosok, ha a beteg maga kérte, hogy a szüleivel közöljék először a vizsgálatok eredményét. 

– Előfordulhat, hogy közeli hozzátartozók szeretetteljes családi körben, kíméletesebben tudják közvetíteni a rossz hírt. Ez sem lehet mentség? 

– Nem, mivel egy ilyen súlyos betegség diagnózisának a közlése során rengeteg kérdés merül fel, s ezeket csak az orvos képes megválaszolni. Nem szabad a családtagok vállára rakni a tájékoztatás súlyát. Ez nemcsak a joggal ellentétes, hanem ésszerűtlen is, hiszen orvosi kérdésekről az orvossal kell beszélni, nem a hozzátartozókkal. 

– Rengeteg a beteg, kevés az orvos. Jut vajon elegendő idő az olyan fontos beszélgetésre, mint a rákos diagnózis közlése? 

– Az orvosképzésben ma már tanítjuk a rossz hírek közlését. Többek között egy oktatóvideót is használunk, amely mindössze ötperces. Az ebben szereplő orvos mégis alkalmazza az ilyen helyzetekre javasolt kommunikációs módszereket – többek között bátorítja a betegét a kérdezésre, és válaszol is a kérdéseire. Ennyi idő azért jut egy páciensre a mindennapi betegellátásban is, s legalább ennyit rá is kell szánni, hiszen a beteg életének egyik legfontosabb beszélgetése ez. A gyógyulása is múlhat azon, hogy az orvos megfelelően tájékoztatja-e, kifejti-e például azt, hogy milyen kezelési lehetőségek jöhetnek szóba. A leukémia, ez a korábban rettegett kór ma már az esetek túlnyomó részében – több mint 90 százalékos valószínűséggel – gyógyítható. Amennyiben az orvos nem elég meggyőző és a páciens netán elfordul az egészségügytől, akár bele is halhat a betegségébe. A legismertebb példa talán Steve Jobs, az Apple vezetőjének története, akinek a betegsége felfedezése pillanatában még tökéletesen gyógyítható lett volna a hasnyálmirigy-daganata. Ő azonban elfordult az orvoslástól, elkezdett különféle alternatív gyógymódokat alkalmazni, majd amikor az állapota súlyosbodott, visszatért az orvosaihoz, de elkésett. Ekkor már heroikus beavatkozásokkal – például májátültetéssel – sem sikerült megmenteni az életét. 

– A várhatóan rossz végkimenetelű betegség esetén mérlegelheti-e az orvos, hogy mennyi információt oszt meg a pácienssel? Előfordulhat-e, hogy az őszinteség inkább káros, mint hasznos? 

– Ma már arra tanítjuk az orvostanhallgatókat és az orvosokat, hogy ebben a helyzetben is beszélgessenek a pácienssel, engedjék kérdezni. Eközben felmérhetik, hogy mit tud már az állapotáról és mit szeretne még megtudni. Ideális esetben a beteg kérdései vezetik az orvost, akinek nem kell feltétlenül minden információt rögtön rázúdítania a betegére. Ha például az első mondat után elkezd sírni, az orvosnak inkább az érzelmi támogatására kell helyeznie a hangsúlyt, s nem arra, hogy további, esetleg még riasztóbb információkat közöljön vele. Az egészségügyi törvény előírja, hogy egyénre szabottan kell tájékoztatni a beteget, s részletezi azt is, hogy ez mit jelent: az orvosnak a páciens életkorára, iskolázottságára, előzetes ismereteire, aktuális pszichés állapotára tekintettel kell vele beszélgetnie. Abban tehát nincs mérlegelési lehetősége, hogy közölje-e a rossz hírt vagy sem, azt viszont eldöntheti, hogy mennyi idő alatt adja át az információkat. 

– Vannak jól felkészült betegek, akik internetről, könyvekből, ismerősöktől kiokosodva már felkészülten mennek el az orvoshoz. Ugyanakkor mások esetleg még kérdezni sem tudnak. Meggyőződik arról a doktor, hogy érti-e őt a betege? 

– Az alacsonyabb egészségműveltségű betegek tájékoztatásának sajátosságai olyan területét képezik az orvos-beteg kommunikációnak, ami csak az utóbbi időben került a figyelem középpontjába. Hangsúlyozni kell, hogy az egészségműveltség nem azonos az intelligenciával. Többnyire nem arról van szó, hogy a betegek buták és nem értik a dolgokat. Egy nyolc általánost végzett ember is lehet kellőképpen egészségtudatos, ha, mondjuk, ápolt már daganatos beteget a családjában; ugyanakkor előfordul, hogy magasan képzettek számára is nehézséget okoz a bonyolult orvosi ismeretek megértése, ha kevésbé járatosak az egészségügy területén. Sokszor nem elég elmondani a tudnivalókat, hasznos, ha a páciens valamilyen írásos anyagot is kap, amit újra meg újra elolvashat. Különböző rajzok, ábrák segítségével még hatékonyabb lehet az információk átadása, de ami a legfontosabb: az orvosnak meg kell győződnie arról, hogy a beteg mit értett meg abból, amit elmondott. Ennek pedig egyszerű a módja: hagyni kell kérdezni. A kérdéseiből gyorsan kiderül, hogy milyen mélységben érti a betegségét és annak kezelési lehetőségeit.