'És ti ebbe belenyugodtatok? – Hát mit tehetnénk?'

Kedves Ágnes!
Érettségi találkozóra készülök, bizony már az ötvenötödikre. Egyik szervezőként rám tíz volt osztálytársam felkutatása jutott, két „lány” kivételével mindegyikükkel sikerült beszélnem. Legutóbb tizenöt évvel ezelőtt találkoztunk, azóta sok változás történt.
Persze, örültünk egymásnak, hosszan beszélgettem mindnyájukkal. Akikkel nem sikerült: egyikük meghalt, másikuknak nyoma veszett. Mivel ismertem a húgát is, őt megtaláltam és megdöbbentő dolgot mesélt a testvéréről. Éva Alzheimer-kórban szenved, ami elég korán kezdődött nála, és rohamosan rosszabbodott.
A húg elmondta, hogy három évvel ezelőtt Évát magához vette a fia, azóta nem látták, mert a fiú elhárított minden kérdezősködést, csak annyit mondott: egyre romlik az anyja állapota. Legutóbb, múlt karácsonykor beszéltek telefonon, akkor azt mondta, már intézetben van az anyja, de nem mondta meg, hol. Erre én felháborodottan kérdeztem a húgot: és ti ebbe belenyugodtatok? – Hát mit tehetnénk? – volt a válasz. Megdöbbentett ez a közöny.
De amúgy is tanulságos volt a különböző sorsfordulatok megismerése. Hárman elmondták, hogy a gyermekük külföldön dolgozik, és ott is készül letelepedni. Kettőjük gyermeke egyke, akik simán itt hagyták idősödő és betegeskedő szüleiket. De úgy ám, hogy évek óta itthon sem voltak, mintha Franciaország vagy Hollandia a világ végén lenne. Ja, hogy szkájpolnak, néha telefonálnak, na persze. Ennek mindig örülnek a szülők, de azon sóhajtoznak, hogy mindent maguknak kell megoldaniuk, semmi segítséget sehonnan nem várhatnak. Az elhunyt osztálytársnőm férje meg azt mondta el, hogy az ő fiuk Kanadában él a családjával, már évek óta nem látta őket. Amikor édesanyja a végét járta, akkor sem jött haza meglátogatni, a temetésére meg már minek jöjjön.
Mi összetartó, nagy családban élünk, elképzelhetetlen, hogy valaki közülünk magára maradjon. Elgondolkodtató, hogy mennyire szétesnek a családok! Régen együtt élt a nagy család, s még a dédinek is volt feladata, de nem is kellett egyedül az orvoshoz mennie vagy egy villanykörte kicsavarásához a szomszédot megkérnie… Ma meg a legközelebbi hozzátartozókért sem éreznek felelősséget az emberek?
Csak a gyerekük számít, szülő, testvér nem?
Üdvözlettel: Viktória

Kedves Viktória!
Megértem a keserűségét, még azt sem mondom, hogy példái túl egyediek, magam is tudnék hozzátenni hasonlókat. De most mondjam azt, hogy úgy kell nevelni a gyermekeinket, olyan példát kell mutatni, olyan mély, derűs és szeretetteli családi életet biztosítani számukra, hogy az idős szülő később ne csak nyűg legyen, amit leráznak magukról? Nem lennék egészen igazságos, mert az életben nem csak a szülői hatás érvényesül, sőt egyre kevésbé az. De a megoldás mégiscsak valahol a fentiekben rejlik…
Üdvözlettel: Ujlaki Ágnes