Egy öreg katona szépségei

„Élt a XIX. század fordulóján egy zseniális magyar szobrász, a nagyapánk, Strobl Alajos. És végigélte a XX. századot egy kitűnő mérnökember, az édesapánk, Stróbl Mihály. Mindkettőjüket hatalmas munkabírás és végtelen szorgalom jellemezte. Egyikük a magyar szobrászat felvirágoztatója volt, másikuk hivatása mellett édesapja emlékének ápolója. Kutatásainak eredményét, élményeit, a családi feljegyzéseket és nagyanyánk, Strobl Alajosné korabeli fotográfiáit felhasználva írt csaknem háromszáz oldalnyi családtörténetet. Egy művészettörténész nem tudna olyan szeretetteljes portrét rajzolni a nagy alkotóról, mint fiú az apáról” – ezekkel a szavakkal ajánlották az olvasók figyelmébe a „gránitoroszlán” szobrászóriásról szóló könyvet unokái, Stróbl Veronika, Alajos, Mátyás, Krisztina és Zsófia.

– Nagyapánk relikviái, korabeli bútorok, használati és műtárgyak között élünk. A családunk jóval a nagyapám 1926-ban bekövetkezett halála után, a II. világháborút követően került a Várba, a nagyanyánk itt talált otthonra – vezet körbe a hangulatos lakásban a házigazda, Hergárné Stróbl Krisztina. (A szobrászművész még rövid magánhangzóval írta a nevét, majd Mihály fia „magyarosította” a ne vet hosszúval Stróblra.) Egyes jellegzetes bútorok ismerősek régi fényképekről.

– A nagyanyánk – született Kratochwill Lujza, de mi Nonnának hívtuk – szinte hivatásos fényképészként örökítette meg híres szobrász férje életét és munkáját, rengeteg fotográfiát őrzünk tőle. Mindenhová elkísérte húsz évvel idősebb társát; Párizsba is, ahol felfedezte a sztereófényképezést, ez a technika már vissza tudta adni a szobrok három dimenzióját – magyarázza Stróbl Mátyás, aki testvéreivel együtt hangyaszorgalommal ápolja nagyapjuk emlékét, gondozza az egymás közt szétosztott és őrzött örökséget. A Strobl Alajos Emlékhely Alapítvány többek között kiállításokat, megemlékezéseket szervez, füzetsorozatot készít a köztéri szobrokról, családi történetekkel megtűzdelve. – Ezeket mi, az unokák írjuk, a negyediknél tartunk. Nem vagyunk művészettörténészek, sem szakmabeliek. Csak azt szeretnénk, ha az itt élő magyarok és az idelátogató külföldiek, nem utolsósorban a mi 24 unokánk és majd azok leszármazottai élveznék, őriznék és továbbadnák neves ősünk hagyatékát.

Krisztina asszony otthonról bármerre indul el a Várban, a nagyapa leghíresebb alkotásai mellett sétál el. Megsúgja: az ő kedvence egy egyszerű hentesről készült, még ha a Szlovákiában álló szobrot jóval kevesebben ismerik is. Úgy tartja a családi legendárium, a nagyapa a Semmelweis Ignácról készült művét szerette a legjobban, amelynek lépcsőzetén egy anya ül, ölében gyermekével – a szobrász felesége ült modellt, de a gyermek a hiedelem ellenére nem a fia, ő akkor még meg sem született. Mégsem alaptalanul terjedt el, hiszen Stroblról köztudomású volt, hogy előszeretettel véste kőbe családtagjait, barátait, közismert személyiségeket, sőt önmagát is.

Az 1906-ban leleplezett Szent István emlékműve a Halászbástyánál olyannyira központi kérdésnek számított anno, hogy maga a király, I. Ferenc József is beleszólt: egy korábbi tervváltozat a harcba hívó uralkodót jelenítette volna meg, ezért szemrehányást tett a művésznek. Így aztán az elkészült alkotás a nyugodt tartású szentet örökítette meg, aki lándzsa helyett kettős keresztet tart a kezében. István arca személytelen, ám a többiek annál inkább ismerősnek számítottak a századforduló táján. A talapzat reliefjein például a főpap személyében könnyen felismerhető a zeneszerző Liszt Ferenc, míg Gizella királynét a közkedvelt Sissy arcvonásaival látta el a szobrászművész (amikor az avatáskor a király körbejárta az alkotást, ráismert elhunyt feleségére).

Ha már a királynál tartunk: Strobl abban is különlegesnek számít, hogy elismerésképpen Ferenc József modellt ült a 28 éves magyar zobrásznak, amit előtte a kortársai elképzelhetetlennek tartottak. Sőt amikor 1884. május 26-án a művész várkertbazári műtermében épp ezen dolgozott, levelet hoztak „fentről”: diszkréciót kértek és azt, hogy délután kettőkor legyen a műtermében. A palotában ugyanis a kíváncsi király ebéd után felállt, és az asztaltársaságával együtt lesétált megnézni a készülő szobrát – egyöntetű siker övezte az alkotást. A carrarai márványból faragott portré három évtizeden át állt a vadonatúj Operaházban, amelynek bejáratánál ma is Strobl-remekek fogadják a zenerajongókat: a két fekvő szfinx mellett Liszt és Erkel ülőszobra.

A szoborbőség zavarában hadd essen szó az én személyes kedvencemről, az Anyánk című alkotásról is, amely a művész édesanyját, Wirosztek Karolinát ábrázolja. A sok gond és küszködés nyomot hagyott a családot összetartó nagyasszony arcán, kezeit egy nyitott kapcsos könyvön, valószínűleg a családi biblián nyugtatja. A szobor az 1896-os millenniumi kiállításon került először hazai közönség elé, majd 1900-ban a párizsi világkiállításon nagydíjjal tüntették ki. 1925 őszén készült az utolsó fotográfia a szobrászról Királylehotán, a szülőhelyén: a családtagok mögött a kertben látható Anyánk szobra, messze néző szemeivel vigyáz az utódokra…

– Igazi férfi volt, mindig így emlékezett férjére a nagymamánk – érzékenyül el Krisztina asszony. Ezért is fájt annyira a leszármazottaknak, amikor az utókor kéretlen ítésze, Tamás Gáspár Miklós „nőgyűlölőnek” titulálta egy irodalmi folyóiratban, nyolcvan évvel a halála után.

– Nem hagyhattam válasz nélkül az igazságtalan vádakat – mondja dr. Stróbl Alajos. – Nagyapánk nem volt soviniszta, nem hirdetett nemzeti felsőbbrendűséget, hiszen a mai Szlovákia területén született, oda vonult vissza. Támadták is tót származása miatt, ma viszont elismerik a szlovák barátaink, számtalan megemlékezéssel tisztelegtek már előtte, Liptószentmiklóstól Zólyomon és Pozsonyon át Kistapolcsányig. Nem volt irredenta, nem küzdött szülőföldje visszacsatolásáért, „csak” öreg katonaként részt vett hazája védelmében az I. világháborúban. Nem volt idegengyűlölő, hiszen családja Lengyelországból származott, nővére Krakkóban született, testvérei Ausztriában éltek, bécsi lányt vett feleségül, Olaszországban szerzett barátokat. Tanítványai között sok zsidó származásút jegyzett, nem volt antiszemita; ezt mi sem bizonyítja ékesebben, mint hogy Szent István szobrának északi reliefjére véste gúnyolódva, ahogy a magyar- és zsidógyűlölő bécsi polgármester meghajol a magyar király előtt. Hívő katolikus volt, nem klerikális, amit például a Szent István-bazilika szentszobrai (István, Gellért, Imre, Ferenc, Alajos) vagy a családi biblia bejegyzései tanúsítanak. Nem történeti legendákat, hanem nagy magyarokat mintázott: Mátyás királyt, Kossuthot, Széchenyit, Dobót, Aranyt, Jókait, Bánffy Miklóst, Jászai Marit. Az első műemlékvédők közé tartozott, aki saját pénzből felállíttatta későbbi alkotóhelyén, az Epreskertben a város által 1893-ban lebontásra ítélt, 1740-es évekbeli Kálváriát; a tanítványaival kövenként hordták át új helyére. Fáradhatatlanul gyűjtötte és mentette a „kiselejtezett” köveket, szobrokat, épületelemeket!

Krisztina asszony egy szobortöredéket emel le a polcról. A női fejet a szobrászművész lánya, Zsuzsanna hozta haza a Fiumei úti temetőből, amikor apja sírját látogatta – ő sem tudta ott hagyni a földön a letört kődarabot.

Strobl Alajos a keze munkájával készített síremlékek között nyugszik. Az ő nyughelyét a húszéves korában, Turócdivéken készített saját portréja díszíti