Törlesztés a Jóistennek - A 74 éves rokkantnyugdíjas a fuldokló után ugrott

Már javában zajlott a világháború, amikor megszületett, tősgyökeres siófoki családban. Édesapja villany- és vízvezeték-szerelőként dolgozott, nagyon szorgalmas ember hírében állt. Édesanyjára úgy emlékszik, hogy mindig betegeskedett. Tüdőbajával hónapokat töltött szanatóriumban. – Jött '56, apám elment az öccse után Franciaországba. Mondta, ha neki sikerül, menjünk utána mi is. Elindultunk, de hatalmas hóvihar volt novemberben, eltévedtünk, s egy itthoni laktanyába keveredtünk. Még egyszer próbálkoztunk, akkor meg a szovjetek karjaiban kötöttünk ki – emlékszik Jenő bácsi a két disszidálási kísérletre.

A nővérével hamar megtanulták, nekik kell gondoskodniuk a háztájiról, a szőlőről és magukról. Édesapjuk közben Kanadába ment tovább a jobb munka, a több pénz reményében.

Hátramaradt családja éventeadta be az útlevélkérelmet, de rendre elutasították. Édesapjuk támogatta őket, sorra érkeztek a nyugati jólét „kóstolói” a csomagokban. Teltek az évek, a nővére férjhez ment, ő maradt az édesanyjával. Tizennégy évesen boltossegédnek állt, kitanulta a szakma minden csínját-bínját. Négy év múlva behívták katonának, egyenesen Kádár elvtársnál kérvényezték, hadd maradjon otthon, hiszen ő a családfenntartó. Elutasították. Akkor azt kérte, tegyék az aknakutatókhoz, ott pénzt is adnak a fiatal katonáknak, legalább így segítheti az édesanyját – ezt is elutasították. Hamarosan a vízügyhöz került, naponta járta motorral a Balaton környékét, elégedett volt a sorsával. Édesanyja 1962-ben megkapta az útlevelet, utazhatott a férje után Kanadába. Jenő bácsi megnősült, megszületett a fia, elvált, újranősült, megszületett a második fia. A szülei sorra küldték a mozgófilmeket, lássák a gyerekek, milyen az élet Kanadában. Mindig az iskolát kellett megkérni, vetítsék le nekik a távoli világ képeit.

Édesanyjuk 1966-ban hazalátogatott, majd négy év múlva már az édesapjuk is. Egyre sűrűsödtek a látogatások, s amikor Jenő bácsi először ment ki, csak tátotta a száját.

A Niagara-vízesést helikopterből is megnézte, vezethette apja hatalmas autóját, a boltokban annyi volt az áru, hogy még álmában sem gondolta. Mégis alig várta, hogy hazajöjjön.

Másodszor már a feleségét is vitte, tél volt, hatalmas hó Montrealban. Beültek az autóba a szülőkkel, meg sem álltak a floridai Miami Beachig. Mert arrafelé nem luxus, hogy az emberek télen elruccanjanak melegebb égtájra.

– Gondolja el, pár nap múlva hatalmas narancsligetek és pálmafák között találtuk magunkat. Megnéztük a Kennedy Űrközpontot, láttam Neil Armstrong ruháját, amiben a Holdra lépett. Leírhatatlan élmények, tényleg csodálatos álomvilág. Mégis, meg sem fordult a fejünkben, hogy ott maradjunk. Nekem mindig Siófok volt a világ közepe. Ha Kapuvárra kell mennem három hétre szanatóriumba, minden hétvégén hazavisz a honvágyam. Édesapám halála után édesanyám hazaköltözött. Mindketten itt vannak eltemetve – mondja a háromszoros nagypapa, aki mindig szerette az embereket, különösen az időseket, már gyerekkorában is. Imád pecázni, azon a tél végi napon is a Sió partján üldögélt, amikor meghallotta, hogy egy férfi segítségért kiált.

A 61 éves pecás, akit Jenő bácsi korábban soha nem látott, belecsúszott a csatornába. Egy percig sem gondolkozott, ledobta a kabátját, és ugrott a férfi után a 3-4 fokos vízbe.

Kórházba került megfigyelésre, mert annyira lehűlt a szervezete. Karcsival, az addig ismeretlen pecással azóta többször is találkozott. Ezután együtt ünneplik második születésnapjukat.

Az egyik rendőr azt mondta, felterjesztik életmentő kitüntetésre.

– Tizennyolcszor műtöttek, ennyiszer altattak el életemben – mondja Péterffy Jenő. – A Jóisten mindig megmentette az életemet, most legalább egy kicsit törleszthettem.