Palágyi Edit: Nyakig a vízben

– A múltkor feljött hozzám az a szőke szépasszony, tudod, a kétszer elvált. Látom, új a frizurája, a ruhája is valahogy kacérabb – meséli az egyik, aki a hetvenes éveit taposhatja. – Teli ételhordóval érkezett. Kipakolta szépen a húslevest, rántott csirkét, még egy kis uborkasalátát is hozott. Leült az asztalhoz velem szemben, és csak nézte, ahogy eszem. Mióta a feleségem meghalt, nem főzött rám senki, tisztára meghatódtam. Titkon a szemem is megtöröltem a szalvétával, nem csak a számat. Közben elkezdett ugratni, hogy mi lenne, ha nem csak barátság lenne köztünk. Hanem több, érted… – kacsint a másikra.

– Ajaj, cimbora, a mi korunkban? Ötven éve vagyok nős, már eszembe se jutna, hogy az asszonnyal… Mondjuk, itt a strandon néha felmerül az ötlet – így a barátja.

– Na, de ez a nő csak nem hagyja annyiban. Erősködik, ő még csak hatvan és nem szeretné lehúzni a rolót. Mire én bólintok, elvégre tehetetlen férfi nincs, csak balfék… Össze is melegedünk kissé, engedi, hogy átfogjam a derekát. Aztán kimegy a konyhába kávét főzni, én meg gyorsan elpakolom a pamlagról a díszpárnákat. Azokat még a drága nejem hímezte, s most valahogy zavarnak. Hallom ám, hogy sziszegve lejön a kávé, de a nő késlekedik a csészékkel. Gondolom, megviccelem, hát lábujjhegyen kisettenkedem utána a konyhába. Erre mit látok? Ott áll a kredencnél, orrán az olvasószemüveggel, és nagyban tanulmányozza a cetlit.

– Milyen cetlit?

– Hát a nyugdíjasszelvényemet. Amilyen marha vagyok, véletlenül ott felejtettem. Te, ez meglátta, mennyi a nyugdíjam… Utána már nem volt az a nő, aki korábban. Gyorsan összeszedte az ételhordót, hideg és távolságtartó lett a búcsúzásnál. Szerinted fel fog még jönni?