Tigrislelkű apák

Különböző családi helyzetekben más-más jelleget ölt az apaszerep. Az 50 éves Tivadar valamennyi stációt végigjárta: volt boldog családapa, aztán elvált szülő, most pedig a gyerekét egyedül nevelő apa.

– Nagyon vágytunk gyerekre, s amikor megszületett Tivus, úgy éreztük, mi vagyunk a világ legboldogabb párja. Apás szülés volt, én mosdattam le a nővérrel együtt a fiamat. Szárnyaltam, minden délben rohantam haza ebédelni, a munkahelyi tréningekre és a konferenciákra is magammal vittem a feleségemet és a fiamat. Nagyon jó apa akartam lenni. De a mindennapokban egyre több lett a konfliktus a párom és köztem, még csak hároméves volt Tivus, amikor elváltunk. Úgy éreztem, mindenemet elveszítettem. Az óvoda mellé költöztem, hogy közel legyek a fiamhoz. Hétfőn, szerdán és pénteken délután 4-től 8-ig velem volt, megtanítottam biciklizni, bekötni a cipőfűzőjét. Amikor a volt feleségem másik oviba íratta, költöztem én is. Sokszor sírt, hogy nem akar hazamenni, de az anyja ragaszkodott hozzá. Egyszer a gyerek elaludt nálam, nem vittem vissza, erre az anyja a rendőrséggel jött Tivusért. Mintha a szívemből téptek volna ki egy darabot. Szerintem ilyen szempontból nincs különbség anya és apa között – mondja Tivadar.

Akkor még nem gondolta, hogy ez békés időszak volt ahhoz képest, ami azután jött, mikor a gyerek iskolás lett.

– A bíróság a váláskor kimondta, ha Tivus iskolás lesz, akkor kéthetente láthatom. Eszembe sem jutott, hogy a feleségem ragaszkodik ehhez a döntéshez. Mindig azzal érvelt, hogy az új párjával és a második gyerekével ők már egy család, én csak megbolygatom Tivust, ha gyakrabban akarom látni. A fiam régóta karatézik, beszéltem az edzőjével, hadd járjak én is ugyanabban az időpontban tréningekre. Mondtam, hogy miért, beleegyezett. Legalább órácskára egy légtérben lehettünk, ez is sokat jelentett. 
Minden anyák napján, farsangon és ünnepségre elmentem az iskolába, Tivus boldog volt, ha találkoztunk. Kértem a volt feleségemet, beszéljük meg, hogy többet láthassam a fiamat, de továbbra is elzárkózott. Az Elvált Apák Érdekvédelmi Egyesületéhez fordultam segítségért, ahol kiderült: két évvel a válás után a gyámhatóságnál kezdeményezhetem, hogy többet lehessek a gyerekemmel. Öt és fél órás tárgyalás után kimondták, hogy hetente háromszor találkozhatok vele, és minden második hétvégét nálam töltheti. Akkor már három hónapja nem láttam a volt feleségemet, időközben iszonyúan lefogyott, erősen köhögött, parókát hordott. Kérdeztem Tivust, mi történt az édesanyjával, ő csak annyit mondott, hogy beteg. A gyámhatósági tárgyalás után tíz nappal hívott az anyósom, hogy vigyem el Tivust, mert az édesanyja kórházba került. Tüdőrákja van, haldoklik. Még aznap éjjel csörgött a telefon, a nagyszülők hívtak. Nekem kellett megmondani a tízéves fiamnak, hogy meghalt az édesanyja. 
Felöltöztünk, elindultunk éjszaka a Dunapartra. Együtt sírtunk, beszélgettünk a halálról, az elmúlásról. Azóta velem él. Minden rezdülésem a fiamról szól, átalakítottam az életemet. Együtt tanultunk meg korcsolyázni és síelni, hatalmas bringatúrákat teszünk, hétvégenként együtt járunk futni. A munkámat otthonról végzem, szerencsére megtehetem. Fantasztikus a kapcsolatunk, a legcsodálatosabb dolog, hogy apa lehetek a nap huszonnégy órájában. Csak az elfogadhatatlan, hogy ilyen áron.

BESZÉDES SZÁMOK 
800 ezernél
több gyerek él elvált szülők gyermekeként hazánkban, az esetek kilenctizedében a bíróság az anyának ítéli a kiskorút.
50 ezer
fölötti a gyermeküket egyedül nevelő apukák száma.


Az ünnep megalapításának kezdeményezője, az amerikai Sonora Smart Dodd édesapja egyedül nevelte fel a hat gyermekét. Az első apák napját 1910. június 19-én tartották, az ünnepet később hivatalosan Richard Nixon ismerte el 1972-ben. A katolikus egyház az apák napját hagyományosan március 19-én, József napján tartja.