Életjelek a tanyavilágból

Nagyjából négy egyenlő részre osztható ma a magyar tanyavilág: a lakatlan, roskadozó tanyákra; azokra, amelyekben idős emberek élnek, és halálukkal többnyire üresen marad a ház; az úgynevezett nyomortanyákra; s negyedikként azokra a tanyai gazdaságokra, ahol hosszú távon is meg lehet élni.

A 2011-től meghirdetett tanyafejlesztési program keretében eddig több mint 8 milliárd forint támogatást vehettek igénybe a gazdák, ám ez hat évre és a tanyán lakók összlétszámára – csaknem 300 ezer fő – elosztva nem is olyan sok. Az idei összeg – 725 millió forint – ráadásul nemcsak a tavalyinál, hanem a 2011-esnél is kisebb. Egyedül a pályázati lehetőségekben reménykedni tehát kevés – bár a gazdaságok fejlesztésére vannak más források is –, ahhoz, hogy tanyán boldogulni tudjon valaki, határtalan szorgalom, munkabírás, küzdeni tudás, kemény akarat kell. Így volt ez mindig, s azok a fiatalok, akik ebben nőttek föl, előnyben vannak. Persze az sem árt, ha van egy kis tőke és segíteni tud a család, mert a semmiből elindulni nagyon nehéz. Nem való a tanya a bátortalan, határozatlan embernek, de a vakmerőnek sem – csak annak, aki igen alaposan felkészült rá. És ma is érdemes kézbe venni a Fél Edit–Hofer Tamás szerzőpáros Arányok és mértékek a paraszti gazdálkodásban című könyvét, amely a téeszesítés előtti évek átányi (Heves megye) tapasztalatai nyomán született. Egyik fő gondolata: a parasztember az ötvenes években is tudta, hogy a sok ugyanolyan káros, mint a kevés – az egyedül emberré tevő mérce az elég.

Gyermekkorom tanyavilágát még – én 1952-ben születtem – ez a mértékletesség és belátás, a másik ember és a természeti javak megbecsülése jellemezte. A legendás tanyai összetartás, egymás segítése, a közös küzdelem erejébe vetett hit enélkül nehezen érthető meg. Az erőszakos téeszszervezés következtében azonban sokan talajtalanná váltak, elvesztették ezt az erkölcsi fogódzót.

Ám amikor a nyolvanas évek közepétől immár a Szabad Föld újságírójaként egyre többet járhattam ismét az alföldi tanyavilágban, megtapasztalhattam, hogy ez az erkölcs meg a józan paraszti ész még mennyi emberben él. Úgy gondolom, főként ennek köszönhető, hogy a rendszerváltozás idejére kivéreztetett – lélekszámában ötödére, 200 ezer fősre csökkent – tanyavilág a kilencvenes évek bizonytalankodása után lassan újra erősödni kezdett.

Számos családot ismerek, akik az utóbbi 15 évben Budapestről vagy más nagyvárosokból tanyára települve úgy gyökereztek meg az új környezetben, hogy hallgattak az itt élők okos tanácsaira. Az eredmény: az őshonos állatokat tartó Eördögh Andrásék Jászszentlászlón vagy a lúdtenyésztő Komma Péter–Kobülej Ildikó házaspár Csólyospáloson ma ugyanúgy közmegbecsülésnek örvendenek, ahogy a városból visszatérő egykori tanyai emberek közül az ökogazdaságukról és tanyamúzeumukról ismert Rendekék a Kerekegyházához tartozó Kunpusztán, vagy az alföldi vízgazdálkodás kiváló szakértője, a nyugdíjas Győri-Nagy Sándor professzor és családja Kiskunmajsán – s folytathatnánk a sort.

Akikkel a Szent István Egyetem hallgatói a tanyájukon találkozhatnak, soha nem adják fel, mindig keresik az új lehetőségeket. A fülöpjakabi Nemes Mátyás, a 2015-ös év biogazdája és tanyaszomszédja, a gyógygombatermelő Gyöngyösi Sándor, az akasztói „szikipontyos” Szabó Józsefék, a juhtartó szelidpusztai Bévárdi Pálék, a díszfaiskolájukról híres csemői Marosi Mihályék, a nyársapáti „gokartos” Bognár Istvánék és mások közös vonása, hogy tudtak váltani, amikor kellett. Ezekben a családokban több nemzedék tudása adódik össze, s a gyermekeik után unokáik között is bizonyosan lesz, aki a gazdaságot továbbviszi, folytatja a tanyai életet.

Tizenkét év alatt – amióta meghirdették – több mint ötszázan választották Gödöllőn A tanya tárgyat.

S minden évben vannak, akik – immár diplomásként – elindulnak a tanyavilágba. Nem csak egy kirándulásra...