Két kérdést kaptunk, itt az első válasz

Az első: megtetszett neki, amit néhány héttel ezelőtt írtam Simon kutyámról, aki kifejezetten érthetően, tagoltan tudta mondani, hogy mama. És szeretné, ha az ő kutyája is „beszélne”; hogyan kezdjen hozzá? – kérdezte. Bár a (majdan) beszélő kutya képzete egyáltalán nem butaság – erről már többször is írtam a Kutyapostában –, azonban ez a mi életünkben biztosan nem történik meg.

Bár már a mostani kutyák is biológiailag készen állnak a megszólalásra – a szájuk, a szájpadlásuk, a nyelvük, a hangszalagjaik és az egyebeik erre nagyjából alkalmasak –, ám ehhez tudatos szelekció, folyamatos tanítás, s nem utolsósorban némi génmódosulás is kellene. Ez ügyben jelenleg tapasztalható, hogy négylábú barátunk a közösen eltöltött százezer év során elsajátította a tanulást, ami egy nagyon magas rendű készség a szocializálódásra. Vannak teóriák, amelyek szerint az, hogy a farkasüvöltést felváltotta a kutyaugatás, az is az emberi hang utánzásának az eredménye. Vagyis minden kutyus szereti utánozni emberét, mozgását is, hangját is. Persze van, amelyiknek ez jobban megy, s van, amelyiknek egyáltalán nem.

Kísérletek bizonyítják, hogy a kutya folyamatosan spekulál azon, vajon a gazdája érti-e őt, és attól függően, hogy milyen következtetésre jut, másképp és másképp próbál „magyarázkodni”. Négylábú társunk tehát gondolkodik azon, mi van az ember fejében. (Nálunk, a homo sapiensnél is így kezdődhetett a beszéd: valamit fenemód ki akartunk fejezni.) Úgy tűnik, a kutya most azon a határon áll, ahol mi álltunk közvetlenül a beszéd megjelenése előtt. És a tudósok azt mondják, hogy ennek a „magyarázkodásnak” lesz egyszer a következménye, hogy a kutya értelmesen használ majd szavakat. Olyan szelektív tenyésztéssel, amely a kommunikációs készség fejlesztésére helyezné a hangsúlyt, 10-15 kutyageneráció alatt valóban beszélőképes négylábúakat teremthetnénk. Ma azonban a kutyai kommunikáció még egy zárt rendszer, amelyben az üzenetek száma elég kevés, úgy 10–50 között van. Ezek egyike volt Simon kutyámnál egy szóbeli üzenet, jelesül, hogy „mama”. Ez is persze egy kicsit mellé ment, ugyanis – ahogy bevallottam – én a papát gyakoroltattam vele… Hogy hogyan lett a papából mama? – gondolom, ez utóbbit könnyebb volt kiejtenie. A mama, némi jóindulattal, betudható egyfajta morgásnak is, kiejtésekor a hangszalagok rezegnek, a papánál viszont nem rezegnek, ámde az ajkakat kell összepréselni. Szóval, Farkas úrnak is javaslom a mamát, ahhoz is sok türelem szükségeltetik…

A második kérdésével pedig a jövő héten foglalkozunk.