Hűsítő kalandok

Rajzfilmet nézünk, a szó klasszikus értelmében. Félreértés ne essék, nagy rajongója vagyok a Pixar és a Disney legújabb filmjeinek is, de a francia A messzi észak kifejezetten üdítő a sok amerikai mese között. Nem csak az akció számát csökkentették, de maga a történetvezetés is lassú: egyik szereplővel kapcsolatban sincs olyan érzésem, hogy a túladagolt cukornak köszönhető pörgés miatt alig lehetne követni. Nincs cukiságba mártott főszereplő, nincsenek giccses, érzelmes monológok.

Az animációs film a XIX. századi Oroszországban, Szentpéterváron játszódik. Főszereplője Szása, az arisztokrata család ifjú lánytagja, akinek egyetlen dolga, hogy jó férjet válasszon magának. Neki azonban más tervei vannak: a nagyapjához hasonlóan felfedező szeretne lenni. De nemcsak utazásra vágyik, hanem eltűnt nagypapáját és annak hajóját – a legénységgel együtt – szeretné megtalálni, akikről már évek óta nem hallott senki, valahol az Északi-sark közelében nyomuk veszett. Klasszikus kalandmese kezdődik, melyben az otthonról megszökött Szásának ezerféle nehézséget kell leküzdenie. Nem csak be kell illeszkednie a marcona matrózok közé, de a kétkezi munkához is muszáj hozzászoknia a kikötői krimóban.

Útja során kedves, jó szándékú segítőkkel és ellenséges hajósokkal is találkozik: nem csupán a zord, embertelen környezettel és a természettel kell megküzdenie – igazi fejlődéstörténet zajlik a vásznon. Bár sejtjük a végkimenetelt – hiszen mégiscsak gyerekeknek szóló meséről beszélünk –, izgalomra mégis bőven akad ok. Még ha nem is robban bomba minden harmadik pillanatban, nem is száguld előre a jéghegyek között a hajó, eseményből azért nincs hiány.

Kellemes felfrissülés a meleg nyári napokon – s nem csak a gyönyörűen megrajzolt hűs északi tájak miatt. Nem csoda, hogy a film a franciaországi annecy-i animációs fesztiválon közönségdíjat, a tokiói anime-fesztiválon pedig nagydíjat nyert.