Felelősség az életen túl

A Hétszínvirág napközi ajtajában találkozom Ildikóval, az egyik leendő lakóval. Szabódva válaszolgat a kérdéseimre, de megtudom: reggeltől kora délutánig tölti a napköziben az időt. Remekül érzi magát, hiszen – ezt úgy súgja meg, mint egy titkot – már barátja is van. A fiú most sajnos beteg, de máskor együtt töltik itt a napot. Ildikó otthon legszívesebben a tévét nézi, a kedvence a Hupikék törpikék, főleg persze Törpilla, nem is Hókuszpók… Míg beszélgetünk, a vállam fölött a bejáratot fürkészi, jön-e már érte az édesanyja. Amikor meglátja az asszonyt, repesve indul felé. Ildikó a negyvenes éveiben jár.

– A szülők már betegesek, megfáradtak, megöregedtek, és ha elhaláloznak, a fogyatékos gyermekek óhatatlanul is kiszolgáltatott helyzetbe sodródhatnak. Megeshet, hogy a fogyatékkal élő fiatal jobb híján idősek otthonába, vagy a korábbi lakóhelyétől, ismerős környezetétől távoli intézménybe kerül. Ezen próbáltunk segíteni, amikor a szülők kezdeményezésére öt éve létrehoztuk a Legyen Mindig Otthonuk Alapítványt – tudjuk meg Maka Piroskától, a kuratórium elnökétől. Gyöngyös város és fél tucat környező település önkormányzata a kezdeményezés mellé állt, és lelkes civilek is a segítségükre siettek adományaikkal. Az épület csaknem kész, de még berendezésre vár. Itt tíz, 25–45 év közötti fiatal talál majd otthonra.

A gyöngyösi Hétszínvirág napközibe csaknem ötvenen járnak, a fogyatékkal élő ellátottak közül huszonheten dolgoznak. Ventula Zsoltné vezetőnő megmutatja a kézműves műhelyeket, ahol formás kerámiák és rongyszőnyegek készülnek.

A lakóotthon éppen a szomszédban lesz, néhány lépés séta csupán.

– Úristen, mi lesz a gyermekemmel, ha én elmegyek? Ez a kérdés zakatol bennem hetvenéves korom óta. A kislányomat, Ildikót szülés közben érte agyvérzés, ezért maradt el a fejlődésben. Középsúlyosan sérült, olyan, mint egy hatéves gyermek. Már 32 éve egyedül nevelem, de nem panaszkodom. Csak az aggaszt, mi történik majd vele nélkülem? Szereti a tisztaságot, de önálló életre nem képes, segítségre szorul a későbbiekben is, a papírpénzt is a színe alapján különbözteti meg. Felelőtlenség lenne, ha nem gondoskodnék róla jó előre – mondja a 74 éves Balogh Istvánné, Zsófi. Ő kilincselt elsőként a hivatalban, miután megfogant a lakóotthon ötlete, aztán több szülő is csatlakozott hozzá.

Az épületet az önkormányzat ingyen adta át használatra, komoly támogatást nyújtott a felújításhoz, hogy megteremthessék a lakhatás speciális feltételeit. Civil összefogás révén gyűltek az adományok, a cégek munkával, anyaggal járultak hozzá az otthonhoz. Az álom megvalósulni látszik, de a teljes berendezéséig még ezernyi a tennivaló.

A most még családban nevelkedő fiatalok lélekben már készülnek az önálló lakóotthoni életre. A szülők lassacskán szoktatják őket a gondolathoz: egyszer valamikor nélkülük kell boldogulniuk…