Palágyi Edit: Fekete bárány

Tamás éppen betegállományban volt. Jobban mondva táppénzre menekült, mert a munkahelyén kifele állt a szekere rúdja. Nem volt egy sztahanovista, ez tény… Amikor egyik reggel felhívták, hogy Lajos bácsi, a nagyapja testvére jobblétre szenderült, hirtelen nem jutott eszébe kifogás. Mennie kellett hát, pedig fázott tőle, hogy részt vegyen a végtisztességen. Az öreg – mára megboldogult – Lajos ugyanis a családi ebédeken rendre azon gúnyolódott, hogy Tamás nem vitte semmire. Nem csak a karrierje fuccsolt be, de lám, el is vált, s már a második asszonnyal bútorozott össze, remélve, hogy ez a nő lehorgonyoz mellette. Az érintett mindig leforrázva fogadta a kritikát, s még a desszert előtt eliszkolt.

Tamás gyomra már a temető kapujában összeszorult. Eszébe jutott, hogy nyolcévesen odahúzták a dédanyja ravatalához – ez akkoriban szokás volt –, és megmutatták neki az elhunytat. „Ugye, olyan, mintha aludna?” – kérdezték. Erre illett igennel felelni. A fiú viszont dacosan rávágta:„Egyáltalán nem olyan”.

Lajos temetése rendben lezajlott. A toron Tamás félrehúzódva rágcsálta a csirkecombot a papírtálcáról, s mivel senki sem kritizálta, nyugodt szívvel, angolosan távozott. Ócska tragacsával kitolatott a rokonok autócsodái közül, de furcsa zajt hallott. Kiszállt, és döbbenten látta, hogy Lajos bácsi lányának kocsiját csúnyán összezúzta. Átfutott az agyán, mi következik: keresheti a betétlapot, rendőrt is kell hívni. Felnézett az égre, s érezte, hogy az öregúr megrovó pillantása rászegeződik odafentről. Tamás vette az üzenetét: „Eddig csak lúzer voltál, fiam, de most rászolgáltál a család fekete báránya címre…”